Nem reméltem, hogy július végén Kolozsvár környékén barangolva már szolid lehetősége merül fel: fent a hegyekben érik az áfonya, s ha érik, bizony akad, aki szedi is, és ha szedi, el is adja. Nem direkt időzítettük ekkorra a külhoni látogatást, de ha már így alakult, gondolataink közé szép lassan, állhatatosan bekúszott az áfonyaszörp, a lekvár, a savanykás ízekkel összeolvadó sajttorta, a tejsavós ivólé, de egy jó nyúl vagy őzvadas is, zsemlegombóccal, mellette némi áfonyadzsemmel, ahogy apánk tanította, ahogy ő szerette, és ahogy megszerettük mi is. A nagy szemű, hamvaskék, termesztett és pici műanyag dobozokba csomagolt méregdrága bolti áfonyából az ilyesmit nem lehet jól elkészíteni, ahhoz muszáj benne legyen az erdő minden fűszeressége, hajnali párája, az eső utáni fanyar avar illata.
Hely- és emberismeret kell ahhoz, hogy a mélybordón feketéllő, ízben és megannyi jóban gazdag gyümölcshöz hozzájussunk itt. Máskor könnyebb dolgunk lenne, augusztus elején, közepén az útszéli árusoktól is vehetünk, de ilyen korai időpontban ilyesmiben most nem reménykedhettünk.
Este kilenc körül jött a hír, hogy ha nekiindulunk Havasnagyfalu felé, az ezer méter magasan fekvő fennsíkon, a Gyalu feletti hegyekben vár ránk egy vödörnyi a mennyei mannából. Házigazdánk, jóbarátunk, Enikő és Márton nem sokat habozott: autóba vágtuk magunkat, és a már szürkülő időben elindultunk hegynek felfelé.
Nappalról ismerős volt a Meleg-Szamos völgye, de így, hogy egyre lejjebb ereszkedett ránk a paplanszerű sötétség, a kanyargós erdei út homályosnak és félelmetesebbnek tűnt. A télen zsibongó, sípályákkal övezett kis falu most csendes és üres volt, csak a helyi kocsma – s egyben vegyesbolt - előtt üldögélt két-három férfi, pálinkával, ahogy errefelé szokás. Útba igazítottak, merre találjuk Máriát, a nőt, aki a nehéz terepen, két iskolás korú lányával karöltve gyűjti az apró szemeket. Majd´ egy napi munka van egy tíz literes vödörben, még akkor is, ha a férje által szakszerűen legyártott speciális, hosszú fogú vasfésű segíti kigereblyézni a savanykás bogyókat a leveles bokrok közül.
A hegyi falu egyik eldugott utcájában találtuk meg a házat, ami inkább tapasztott vályognak tűnt, semmint kőből rakott, stabil építménynek. Két tehén kérődzött mélabúsan a rosszul megvilágított udvaron, ahol régi szerszámok, szomorkás talicskák hevertek mindenütt. Az egyetlen újnak tűnő építmény az a kissé meredek lejtésű gumiszalag volt, ahol átgurítgatták a gyümölcsgyöngyöket, hogy az apróbb szöszök, gallyacskák, levéldarabkák, felesleges pölhendékek feltapadjanak rá. Látszott a gyerekeken, nem először tisztázzák ki így a szemeket, az élet természetes rendje, hogy áfonyaéréskor az áfonya van mindenekfelett, abból lesz az iskolakezdésre jobb bakancs, jobb ruha, jobb élet. Pihenni ráérnek majd télen, amikor vastag fehér hószőnyeg takarja az itteni hegyeket, völgyeket, és a síelők önfeledt öröme is csak távoli zajfoszlányként kúszik be a vaskályhával melegített, tehénsajtszagú apró szobákba.