Valamelyik este beülünk egy teraszra a körúton, s csak az ordításból vesszük észre, hogy valami meccset adnak a tévében. Ha ezek itt ordítanak, akkor magyarok játszanak, aha, nagyon helyes, bólintok, akkor tessék csak ordítani, magyarok vagyunk, a magyaroknak szurkolunk, és ha ordítunk, hát ordítunk. A foci már csak ilyen.
A tévé a söröző kirakatában van, s mivel a nézők az úttest felé eső teraszon ülnek, a tévé és a szurkolók között lévő, úgy másfél méter széles sávban közlekednek a gyalogosok. A teraszon meccset néző vendégseregből leghangosabban egy piros sportmezt viselő, kopasz, kövér fickó ordít, s főleg akkor, amikor egy gyalogos bezavar a képbe. S mivel a körúton eléggé sok a járókelő, neki eléggé sokszor kell figyelmeztetőleg rájuk ordítania. Náluk jobban csak a bicikliseket utálja. Amikor valaki mit sem sejtve elbringázik a járdán, és ő emiatt lemarad a meccs tizedmásodpercéről, az asztalra csap és felordít:
– Bicikliút, köcsög!
Tűnődöm rajta, hogy miért csak a bicajosoknak szól be, s hamar leesik: a biciklisek olyan gyorsan elkerekeznek, hogy tán nem is veszik a sértést magukra. De egy gyalogos, hát az más eset. Az még a végén megáll és visszaszól. Nagyon jól tudja ezt a piros sportmezt viselő, kopasz, kövér fickó, úgyhogy egy-egy biciklis láttán egyre bátrabban és egyre hangosabban üvölti:
– Bicikliút, köcsög!
Két tinédzserkorú gyerek ül mellette, alighanem a fiai. Azok nem üvöltenek, ők a meccset nézik, s csak akkor szisszennek fel, ha helyzet van. Helyzet márpedig eléggé sokszor van. Amikor odasandítok a képernyőre, egy fekete játékost látok a labdával, a magyar kapu felé rohan, mire a piros sportmezt viselő, kopasz, kövér fickó felordít:
– A banántól vagy ilyen gyors, majom!
A gyerekek nevetgélnek, mi nem nevetgélünk. Ekkor ismét egy biciklis húz el a tévé előtt, a piros sportmezt viselő, kopasz, kövér fickó az asztalra csap és ráordít:
– Bicikliút, köcsög!
A bringás meg sem áll, tán meg sem hallotta, de most senki sem törődik vele, mert megint helyzet van: az előbb látott fekete játékos fekszik a gyepen, a lábát fájlalja, a szpíker pedig sajnálkozik, felrúgták szegényt. A piros sportmezt viselő, kopasz, kövér fickó erre felordít:
– Szegény majom! Biztosan sajnálja a gazdája!
Ez azért kissé sok. Most kezd elmenni a kedvem. Nem elég, hogy alkoholmentes sört kell innom, de itt ül előttem ez a tahó. Igyekszem csillapítani magamat, s elgondolkodom rajta, hogy vajon mi idegesít jobban: a tahó vagy az alkoholmentes sör? Úgy döntök, hogy az előbbi. Oké, ezen azért lehet segíteni, alkoholmentes sör máshol is van, ez a tahó meg csak itt. Bemegyek, hogy fizessek, s amikor kilépek, éppen elhúz előttem egy bicajos. Fel vagyok készülve az ordításra – de jé. Az most elmarad. Helyette egy cérnavékony hangot hallok:
– Bicikliút, köcsög!
A hang forrását keresem, s könnyen megtalálom: a piros sportmezt viselő, kopasz, kövér fickó egyik fia volt az. S látom, a fiúcska oldalról az apjára pillant, mintha azt kérdezné tőle:
– Jól csináltam, apa?