A rendszerváltás ténye társadalmi és kulturális szempontból megkerülhetetlen esemény. A kortás, modern magyar film esetében is afféle vízválasztó volt, alkotóink nem szerettek nagyon sokéig a jelenről, vagy akár a közelmúltról mesélni. Mindemellett, nem mintha a holokauszttal vagy a kommunista proletár diktatúra korszakaival szembenézett volna a magyar társadalom, de az Eltörölni Frankot például egy olyan mű, mely az ennek kapcsán mindenkiben élő – persze, sokoknál elnyomott – lelkiismeretre egyekszik hatással lenni. Mindemellett igyekszik olyan szinten univerzális és fiktív lenni, hogy „nemzeti” szinten épphogy nem számon kérhető, egy nemzetközi néző szemében pedig inkább orwellinek lenni, mintsem valami egzotikus kelet európai topiknak.
Fabricius Gábor a Velencei filmfesztivál Kritikusok Hetében bemutatott egészestés alkotásának középpontjában Frank, a rendszerellenes előadóművész áll: underground koncerteken szól és énekel a hatalom ellen. A rendszer emberei szemmel tartják, egy razziánál be is viszik, ám kimenti őt pszichológus barátnője (Waskovics Andrea), azzal, hogy kezelés alatt állt a „nyílt osztályon”. Ahonnan, persze ki lehet járni, értelmiségi lakásokba, ahol meggyötört arcú értelmiségiek cserélik a szamizdatot. Ám Frank nem afféle tűrt pozícióra vágyik, sem arra, hogy beálljon a kussolók vagy a kollaboránsok közé – pedig utóbbira is kap ajánlatot, lévén, hogy tehetséges művész. Sőt, még azt is elnéznék neki, ha disszidálna. Frank azonban inkább keresi a bajt. Nem kis kell sokáig, hiszen Fabricius egy olyan világot teremtett, ahol nem lehet úgy végig menni sehol, hogy ne akadjon az ember besúgókba, katonákba vagy titkosrendőrökbe. Zavarba is lehet jönni az eklektikától, egészen addig, míg nem úgy tekintünk az ábrázolt világra, mint egy jól megcsinált disztópiára, melynek a cselekménye olyannyira triviálisan orwelli, hogy 1984-ben is játszódik. Az ábrázolt hely így nem is lehet konkrét Magyarország, erre pedig a rendező ráerősít azzal, nem mutat semmilyen helyszín közelről, nincsnek utcatáblák és a háttérben olykor felzendülő Kádár János beszédek meg vannak annyira abszurdak, hogy bármelyik kommunista diktatúrában – pláne fiktívben – elhangozhatnak. Ezt a „megfoghatatlanságat” a forma elementáris erővel szolgálja. A nyomasztó, fekete-fehér dokumentarista stílusban felvett képsorok, a rengeteg szubjektív és közeli kamerabeállítás és az idegekre „játszó” zörej és zenei sávok.
Tény: Magyarországon – és persze a teljes szocialista blokkban – a politikai pszichiátria bevett gyakorlat volt arra, hogy a rendszerellenes gondolkodókat elhallgattassák – erre fut ki tulajdonképpen a maga artisztikus módján Fabricius Gábor is a filmje erőteljes lezárásában. Erről pedig kell és lehet is beszélni, lévén, hogy ma Magyarországon minden politikai erő egyetért abban, hogy ami 1989 előtt történt az országban, az kritizálható. Az meg, hogy tovább gondoljuk a látottakat korunkra és politikusainkra, már minden egyes néző saját felelőssége. A lehetőség adott.
