Kilencvenhat éves korában elhunyt Vitányi Iván, a Demokratikus Koalíció (DK) örökös és tiszteletbeli elnöke, a Magyar Szocialista Párt alapító tagja.
"Túlzás nélkül kimondható: Vitányi Iván a legjobb, a legkiválóbb, a legnagyobb magyarok egyike volt. Halálának megrendítő ténye ezt immár történelmi távlatban teszi érvényes kijelentéssé. Ő most eltávozott közülünk, hogy amikor újra lesz magyar nemzet, annak panteonjába érkezzék meg, reméljük, nem sokára. Mert az ő egész élete a közössége, a hazája szolgálatában telt el.
Magától értetődően, hivalkodás nélkül, rendkívüli szellemi és morális színvonalon. Személyiségét a lenyűgöző intellektus, az elképesztő tájékozottság és műveltség, a lankadatlan alkotóerő és tenni akarás, nem utolsó sorban pedig a makulátlan tisztesség jellemezte. Az idők során mindehhez olyan sokrétű és gazdag, évszázadon átívelő tapasztalat társult, ami egyedülállóvá tette őt a magyar közéletben."
Ezeket a sorokat Gyurcsány Ferenc írta a közösségi oldalára, s hogy idézzük őket, annak egyetlen oka van: érvényesebbeket mi sem tudunk leírni Vitányi Ivánról.
Vitányi Iván protestáns értelmiségi család sarjaként született Debrecenben, a sárospataki Református Kollégiumban érettségizett, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen hallgatott filozófiát és esztétikát. Ennek a családi és szellemi háttérnek talán a jobboldal felé kellett volna őt orientálnia, de autonóm személyisége bizonyos intellektuális és kulturális hatások nyomán idővel más irányba vezérelte.
Bartók hatására gimnazista korától népzenét tanult, maga is tett gyűjtő utakat, tagja volt a bartóki elveket a színjátszásba átültetni akaró Muharay Együttesnek, a népi írókat megismerve pedig lassan a baloldali eszmék vonzáskörébe került. Mindazonáltal nem volt sem népies, sem urbánus, pontosabban egyszerre volt mind a kettő.
1944-ben bekapcsolódott az egyetemistákból szerveződött Görgey-zászlóalj tevékenységébe, a Gestapo letartóztatta és megkínozta. A sopronkőhidai fegyházból, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt raboskodott, 1945 elején szabadult. Diplomáját 1950-ben szerezte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol Lukács György tanítványa is volt.
1945-ben már meggyőződéses baloldaliként belépett a Magyar Kommunista Pártba, 1953-ban csatlakozott a Nagy Imre-féle reformcsoporthoz, a Petőfi Kör üléseinek állandó résztvevője volt, az ’56-os forradalom alatt az Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagjaként tevékenykedett.
A forradalom leverése után nem csatlakozott az MSZMP-hez. Másfél évig nem kapott állást, kitanulta az esztergályos szakmát. 1958-tól visszailleszkedhetett az értelmiségi pályára, előbb a Muzsika, 1964-től 1972-ig pedig a Valóság című folyóirat munkatársa, majd rovatvezetője volt. 1972-ben a Népművelési Intézet igazgatójává nevezték ki, akkor lépett be újra a pártba, így taníthatott az ELTE szociológiai tanszékén is. 1980-tól a Művelődéskutatási Intézet igazgatója, 1986-ban az Országos Közművelődési Központ főigazgatója lett.
A 1989-es rendszerváltozás előtt az általa igazgatott népművelési intézetben irodát és adminisztrációt biztosított a demokratikus rendszerváltásért dolgozó ellenzékieknek: az alagsorban az MDF kapott helyett, a középső szinten az Új Márciusi Front, a felső szinten a Szabad Kezdeményezések Hálózata.
1988-ban ő maga is az Új Márciusi Front egyik alapítója és szervezője lett. 1989-ben a Magyar Szocialista Párt alapító tagja, 1990 és 1996 között az országos választmány elnöke. 1993 és 1995 között a Demokratikus Charta egyik szóvivője. 1990 és 2014 között országgyűlési képviselő. 2010-ben csatlakozott a Demokratikus Koalíció Platformhoz, s amikor a platform 2011-ben önálló párttá alakult, az egyes számú párttagkönyvet kapta meg. 2011-től a DK örökös tiszteletbeli elnöke volt.
Szerény, már-már visszahúzódó embernek láttam, annak ellenére, hogy a háború utáni magyar történelem egyik legfontosabb szereplője volt.
Baloldali figura, aki fizikai és szellemi helyet is biztosított a rendszerváltozást előkészítő, feltörekvő új nemzedékeinek. Hihetetlen tekintélye volt, miközben mit sem utált jobban, mint az üres tekintélytiszteletet. Ücsörgött egy tanácskozáson, mintha elbóbiskolt volna, lehet, el is szunyókált, aztán mintegy darázscsípésre hirtelen felpattant, halkan beszélni kezdett, és az egész addigi értekezlet súlyát vesztve szertefoszlott. Gondolataival betöltötte a szellemi teret.
"Mindannyian Tőle tanultunk. Mindannyian a magyar baloldalon, és nem csak mi. A jelenkori magyar szociáldemokrácia atyja volt, a legnagyobbak egyike, aki ebben a mi országunkban szabadság, egyenlőség és szolidaritás eszméjében valaha is hitt és hisz. Kivételes életút és kivételes tehetség volt az övé" - emlélezik rá Hiller István, az MSZP Választmányának elnöke a Magyar Szocialista Párt nevében.
"Átfogta majd’ az egész elmúlt száz évet, de kiemelkedett belőle akaraterővel és bátorsággal. Tekintélye átnyúlt pártokon és politikai oldalakon. Ha csendesen szólt, akkor csend lett, mert mindenki hallani akarta, ha dörgött a szava, megtöltötte a lelkeket, nemcsak a termeket.
Aki hallotta magyar népdalt énekelni, pontosan értette, hogy sohasem veszett el az elméletek rengetegében, mindig látta az egyes embert és az emberek közösségét. Tudós volt és politikus. Tudására alapozta a szolgálatát, és ezt úgy tudta leírni, elmondani, hogy értette és élvezte a hallgató, az olvasó, bárhonnan jött is, bármivel is foglalkozott. Ugyanúgy otthon érezte magát a falu világában, mint a Belvárosban, s ugyanaz a tisztelet fogadta a legkisebb helyen is, mint a metropolisok konferenciatermeiben.
Fegyelmezett és szigorú ember volt. Nem érdekelte a névjegykártya, de nagyra értékelte a hagyományt, s imádta az újat. Ezért volt és maradt mindig fiatal, függetlenül a maga mögött hagyott évtizedek sorától, csak a testén foghatott az idő, a szellemén soha.
A Magyar Szocialista Párt alapítója volt. A Választmány első, legendás elnöke. A Szociáldemokrata Társulás platform létrehozója. Társunk volt és Mesterünk" - emlékezik Hiller.
Vitányi Iván halott. Fel sem mérhető a veszteség, amit a szellemi élet, benne a magyar baloldal elszenvedni kénytelen.
