„Igyekeznek a vetélytársat fején vagy nyakán csőrükkel megcsípni, miközben előre irányuló lábaikkal erőteljes szárnycsapások mellett támadnak. Az első, általában ártalmatlan rangküzdelmeket követően nyugodtabb periódus következik, helyzeti előnyüket a rangsorban magasabban elhelyezkedő egyedek nem használják ki.”
Próbáltam elmélyedni az állattartásról szóló lexikonban, hogy minél alaposabban megtudjam, mi az a csipkedési sorrend, milyen jelekből lehet észrevenni, ha elkezdődött, és milyen viselkedésformákból látszik, ha vége van. Azért vált fontossá, mert új kacsaalom érkezett a házhoz, alaposan felkavarva ezzel a magukat már régóta a gyep és a kis tavacska urának érző magyar parlagi kacsapárt. Ha valaki látott már ilyen jószágokat, az jól tudja, milyen lassan, kimérten, terebélyes pocakjukat előre engedve, a fejüket kissé hátra tolva, imbolygó járással közelítik meg a tápot, vagy épp próbálják kilopkodni a finomabb falatokat az éppen gömbölyödő, zsenge tökből. Ha zsákmányt látnak, például a cserepek alól kibukkanó meztelencsigát, járásuk egy kicsit szaporábbá válik, de a totyakos mozgás megmarad. Tohonyának persze mindennek ellenére sem nem nevezném őket, inkább valamiféle öntelt magabiztosság jellemző rájuk.
Ezt a mondatot mindjárt múlt időbe is kell tennem.
Hat indiai futókacsa került a házhoz pár hete, számbeli fölényben voltak, bár akkori apróbb termetük és zsengébb koruk miatt az első időben még folyton a gyengeség és behódolás jeleit mutatták. Meg is kapták a magukét, ha közelíteni mertek a kukoricához, főleg a gácsér próbált meg „kakaskodni”, s szárnyait fenyegetőn kiterjesztve vetette magát a betolakodók felé. Eltelt aztán kis idő, s a hat új jövevény megérezte: rejlik némi erő abban, hogy ők háromszor annyian vannak, vagyis nem kell feltétlenül behódolni. Elég ha ők is szélesebben csattogtatják a szárnyaikat, hangosabban hápognak s egyszerre indulnak meg a parlagi felé. Csipkedés így legfeljebb olyankor fordult elő, ha a hatos csapatból elkóborolt mondjuk a fekete, vagy a fehér. Ilyenkor a régi uraság mintha visszakapta volna az erejét, s testsúlybeli fölényével visszaélve szinte maga alá gyűrte a megtévedt ifjút.
Ha ebben a történetben vélnénk némi párhuzamot felfedezni bizonyos rögvalósággal, akkor a végkifejlet biztosan nem lenne hepiend. Ám az állatok világában a dolgok egyszer csak rendben lesznek, a bajok elsimulnak: a csipkedési sorrend már nem érdekes, jeleit nem látjuk. A két magyar parlagi kacsa, amelyik addig külön ólban, a kakassal és a tyúkokkal aludt, tegnap este ott toporgott a szerszámos kamra ajtajában, ahová az indiai futókacsák fészkeltek be magukat. Néhány percig fel-le nyújtogatták a nyakukat, mintha bemérték volna, mennyire barátságos a terep, s ha bemennek oda, vajon nem űzik-e ki onnét őket, revansot véve a „hatok”. De a leterített szénabálák között végül mindenki megtalálta a saját helyét, s reggelre úgy össze voltak keveredve, mintha sose lettek volna külön.