Amikor beiktatnak egy elnököt vagy kormányfőt, az új politikai vezető rendszerint kijelenti, nemcsak a rá szavazók érdekeit képviseli, hanem mindenkiét. Hogy későbbi lépései alátámasztják-e ezt, az más kérdés, de lélektanilag is fontos ez a gesztus, hiszen egyetlen réteg sem érzi magát a társadalom kirekesztettjének.
Itthon viszont épp az az érdem, ha nyíltan ellenségnek minősítik azokat, akik nem azon a politikai oldalon állnak, mint a kormány. Ezt olyan veretes kifejezések elterjedése is jelzi, mint „balos”, „libsi”, adott esetben „libernyák”. Sőt, mint nemrégiben megtudtuk, ma már csak a kormány hívei lelkendezhetnek egy-egy magyar olimpiai érem kapcsán, csak ők járhatnak a válogatott mérkőzéseire, kizárólag övék a mély vallásosság joga. Ha valaki nem a kormány szavazója, csak hazaáruló lehet, és persze az ateista kommunizmus visszatérését akarja.
Ezért is érdekes az az olasz, a patinás Demos intézet által készített felmérés, amely azt mutatja ki, hogy Itáliában épp a balközép Demokrata Párt hívei kedvelik legjobban Ferenc pápát, s még a megkopott hírnevű katolikus egyházban is ők bíznak leginkább. Sokkal jobban, mint Matteo Salvini pártja, vagy az utóbbi időben Orbán Viktorral barátkozó Giorgia Meloni hívei. Kétségtelen - bár Olaszországban nem volt több évtizedig kommunizmus, mint nálunk -, Giovannino Guareschi Don Camillo kisvilága című munkájából is tudhatjuk, hogy a vallás megítélését érintő jobb- és baloldali szembenállás ott is létező probléma volt.
Azóta átalakult a világ, és épp a jobboldali populisták távolodtak el a legjobban a katolicizmus alapvető eszmeiségétől. Ezt itthon nyilván sokan hitetlenkedve olvassák, „libsi fantazmagóriának”, vagy ki tudja, minek nevezik. De ha tényleg így gondolják, csak azt kérhetjük tőlük: olvassák el és próbálják meg értelmezni az Evangéliumot.