Ha rajtam múlna, akkor a pszichiátriai kezelések körébe kötelezően ajánlott jelleggel fölvenném a szántódi falunap meglátogatását, legfrissebb tapasztalataim szerint ugyanis egy efféle falusi rendezvényen való aktív részvétel meglehetősen jó hatással van a beteg kedélyállapotára, még abban az esetben is, ha a kedves beteg egy korty alkoholt sem fogyaszt, holott – mint azt mindannyian tudjuk – a falunapok a mértéktelen alkoholfogyasztás legalizált ünnepnapjai ebben a sokat szenvedett hazában.
A kedves beteg alatt ez esetben e sorok írója értendő, akit a barátai, kik Szántódon nyaralóval rendelkeznek, meghívtak oda pihenni, kúrálódni, lenyugodni, magyarán egészségügyi célzattal kiragadtak a magyar sodrásból, s belehajintottak a nyugalom csöndes balatoni öblébe. A gyógyszerektől kissé szedált voltam, de azért érzékeltem a körülöttem lüktető falusi életet, amelynek fókuszába ezúttal a falunap meglátogatása került. A program abból állt, hogy délelőtt egy nagyobbacska placcon különböző főzőcsapatok különböző ételeket főztek, majd a mindenhonnan összeverődött vendégsereg délfelé ezeket jóízűen elfogyasztotta.
Ezek után egy, számomra titokzatosan hangzó programpont következett: „a komp megközelítése”. El nem tudtam képzelni, hogy ez vajon mit jelent. Mi lesz ennek a feladatnak a lényege vajon? Hogy ki miképpen közelíti meg a kompot? Vagy ki ér oda hamarabb?
A valóság azonban egyszerűbb volt a felvezetésnél: „a komp megközelítése” lényegében azt jelentette, hogy a falunapi nép délután kompra szállt, és a szántódi révből Tihany felé menet Weisz úr előadását hallgatta feszült figyelemmel. Ha valaki nem tudná, Weisz úr egy kimondottan rokonszenves fiatalember, aki a múlt század ismertebb dalait – úgymond – tolmácsolta a hallgatóságnak, amely hol együtt énekelt vele, hol nem, attól függően, hogy éppen mennyire fújt a szél. A komp a tó közepén körbe-körbe forgott, hogy a szántódi nép a balatoni panorámát megcsodálhassa, ami a kedves beteget, azaz engem jókedvre derített, tekintettel arra, hogy kompot eleddig csak egyenes vonalú, egyenletes mozgásban láttam haladni, nem tudtam, hogy körözni is képes a mélység fölött, akár egy nagy, lomha keselyű.
Miután visszatértünk Szántódra, a falunap tombolahúzással folytatódott, amin én könyvet nyertem (úgy látszik, írónak könyv dukál, pedig én a fődíjra hajtottam, az okostévére, csak ezt előzőleg elfelejtettem a szervezőknek mondani). Ja, ami pedig a címben található birkapörköltet - sőt: bunyevác birkapörköltet! - illeti: én azt illő távolságból megközelítettem, s megfigyeltem, hogy van benne valami furcsa, és ez a furcsa, mint kiderült, a káposzta volt. A bunyevácoknak ugyanis az az ő különös szokásuk, hogy a pirospaprikával jó magyarosan megfűszerezett birkapörköltjükbe – a készre jelentés előtt úgy egy órával – két ujjnyi szélesre metélt édeskáposzta-leveleket is belehelyeznek, méghozzá jó sokat, a pörkölt felszínére, mert ott szebben mutat és nem fő szét.
Ha legközelebb kontrollra megyek, felíratom receptre. Hátha fizeti a tb.