Amerikából szorosan követem a két évtizedes afganisztáni háború egyszerre kaotikus és tragikus végjátékát. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát Avar János Ki vesztette el Afganisztánt? című elemzését a Népszava augusztus 22-i számában. Megdöbbentem azon, hogy az írás milyen erősen veszi védelme alá Joe Biden amerikai elnök tervszerűtlen és átgondolatlan kivonulási akcióját, s jórészt felmenti őt a felelősség alól.
Avar János azzal kezdi Biden mentegetését, hogy fehér házi elődje, Donald Trump „kész helyzetet” teremtett számára és „semmilyen kivonulási tervet” nem adott át neki. A szerző itt a Trump-kormány és a Talibán között Dohában 2020 februárjában aláírt megállapodásra utal, amelyben Washington – bizonyos feltételek teljesítése fejében – vállalta, hogy 2021. május 1-ig kivonja az amerikai csapatokat Afganisztánból. A külpolitikai szakértők többsége szerint Washington egészében véve gyönge feltételeket szabott, mert a fő cél az volt, hogy Donald Trump legyen az a „történelmi” elnök, aki befejezi Amerika eddigi leghosszabb, „örökös” háborúját.
Biden valóban örökségül kapta a dohai egyezményt, de minden lehetősége megvolt arra, hogy újratárgyalja vagy felmondja azt. Különösen, hogy a Talibán és az afgán kormány közötti béketárgyalások nem vezettek eredményre (főként mert a tálibok nem jóhiszeműen tárgyaltak az általuk mélyen lenézett bábkormány képviselőivel). Emellett – a megállapodást sértve – a Talibán a tárgyalások idején sem tartózkodott a kormánycsapatok elleni jelentős támadásoktól.
Biden már hivatali idejének első napjaiban a Trump elnök által aláírt rendeletek és egyezmények tucatjait semmisítette meg (például azt, amely Amerikát kivezette a párizsi klímaegyezményből). Miért éppen a dohai egyezmény lett volna a kivétel? Ráadásul egy olyan, nem állami szintű tárgyaló partnerrel szemben, amelyet az amerikai külügyminisztérium de facto terrorszervezetnek tekint, de a taktikai/politikai célszerűség (tárgyalóképesség megőrzése) miatt nem minősíti formálisan annak.
Biden azonban semmi mást nem akart, mint csupán az amerikai csapatleépítés pár hónapos kiterjesztését augusztus 31-ig, tekintettel az afgán hadihelyzet súlyosbodására, a tálibok erőteljes vidéki nyomulására. Ez az önkényes és merev – Trumphoz közvetlenül már nem köthető – „politikai határidő” (ténylegesen a 9/11 közelgő 20. évfordulója) ágyazott meg a kaotikus kimenekítésnek azután, hogy az afgán kormány és a hadsereg alig több mint tíz nap alatt kártyavárként összeomlott, és augusztus 15-én a főváros, Kabul is a tálibok kezére került egyetlen puskalövés nélkül.
Biden elnök védelmében mondja Avar János, hogy „semmilyen kivonulási tervet” nem kapott Trumptól. Még szerencse! Hiszen a hadtéri helyzet annyira megváltozott tavaly tavasz óta, hogy az idén nyáron rá sem lehetett ismerni. A Talibán az ország egyre nagyobb részét vette katonai ellenőrzése alá, miközben az afgán hadsereg rohamosan gyöngült, demoralizálódott, s megugrott a dezertőrök száma (akiket Afganisztánban nem büntetnek). Erre a megváltozott katonai helyzetre (és időben) kellett volna kombinált kimeneteli stratégiát készíteni: a hadseregre, az országban tartózkodó amerikai civilekre és az együttműködő afgán partnerekre. Ám Biden elnököt csak a határidő, augusztus 31. (s mögötte 9/11) foglalkoztatta és motiválta. Mindeközben Biden kitartóan folytatta a csapatcsökkentéseket: a Trumptól kapott 2500 főről jóval kevesebb, mint ezerre vitte le a létszámot. Nagy hibának bizonyult, hogy július elején az amerikaiak kiürítették a Kabultól karnyújtásnyira fekvő, kulcsfontosságú Bagram katonai repülőteret is.
Valószínűleg a világ hadiakadémiáin „Hogy ne csináljuk” címmel tanítani fogják a bideni evakuálási akciót. Biden elnök túl későn és szinte tökéletesen fordított sorrendben hajtotta végre a kimentést: a civilekkel (amerikai és afgán) kellett volna kezdeni, hadfelszerelés (80 milliárd dolláros érték) elszállításával folytatni, és a megmaradt katonák kivonásával befejezni. De ő a katonákkal kezdte, ami miatt nem maradt elég erő még a három fő objektum – amerikai nagykövetség, a kabuli és bagrami repülőtér – kombinált védelmére sem. Hogy mekkora volt a tervezési fiaskó, mutatja, hogy augusztusban – amikor a Talibán zsinórban, komoly ellenállás nélkül foglalta el egyik tartományi fővárost a másik után, majd Kabult – a Pentagon többezres külső csapaterősítésre kényszerült a kabuli repülőtér védelme érdekében, amelyet azonban így sem tudtak megóvni egy sok amerikai és afgán életet követelő, nagy hatású terrortámadás ellen.
„Biden nem alaptalanul állítja, hogy e (kivonulási) káosz és pánik elkerülhetetlen volt” – állítja végül Avar János. A fentiek fényében nem lehet ezzel a megállapítással egyetérteni. De Amerikában is kevesen azonosulnak vele, többnyire pártállástól függetlenül. A világ elsőszámú katonai szuperhatalmától, a nemzetközi logisztikában és hírszerzésben csúcsszintnek számító amerikai ügynökségektől mindenki sokkal többet várt. Miért nem volt például az afgán bábkormány és a külföldről „felfújt” hadsereg hirtelen összeomlására kimunkált, részletes és megvalósítható vészforgatókönyv? Ugyanis ilyen bizonyosan nem volt, de az elnök, a hadsereg főparancsnoka kikövetelhette volna, ha tudatában lett volna ennek az eshetőségnek.
Egy szó mint száz, négy amerikai elnök lelkén szárad a sikertelen és drága afganisztáni katonai kaland. Biden elnököt (és nemzetbiztonsági stábját) különösen súlyos felelősség terheli a több vonatkozásban is elhibázott, tragikus kabuli végkifejletért, amelynek bel- és világpolitikai hullámai tovább fodrozódnak majd. Az amerikai közvélemény már büntet: Biden elnök támogatottsága meredeken süllyed, az emberek háromnegyed része elégedetlen az afgán kivonulás fehér házi kezelésével.
Ugyan mit mond majd Biden elnök másfél hét múlva, a 9/11-es terrortámadás húszéves megemlékező ünnepségén? Ő aligha háríthatja át a felelősséget csupán Donald Trumpra vagy az afgán kormányra és hadseregre.