A történet fele van nálam. Vagy annyi sem. Hetven év alatt ki tudja, hányadukra kopnak a féltörténetek? Ahogy lemorzsolódnak az emberek, akik ismerhették a szereplőket. Talán tízen vannak, akik tudják, kik nyugszanak a rozsdás vaskereszt alatt, amelyen a márványtábla csak annyit árul el, hogy valakinek a nagyszülei voltak. Ketten élnek még a faluban, akik ismerték ezeket a nagyszülőket. Anyám az egyik, és az egyetlen, aki tudja hozzá a féltörténetet. Eddig őrizte, ne vesszen el végleg, mondja, most már ideje, hogy továbbadja nekem.
A tárgyak bírják legtovább. A diódaráló, a kredenc a kamrában, a nagyolló, amit mindig megdicsér a köszörűs, ha élezni viszem. A hokedli, amelyre nyugodt szívvel felállhat az ember, ha le akarja szedni a függönyöket. Csörgő néniféle. Ez nálunk a kopott, de megbízhatóan működő dolgok előneve.
Csörgőék a háború alatt költöztek a faluba, talán biztonságosabbnak vélték itt, városoktól és frontvonalaktól távol. Ha így volt, jól számoltak, nem folytak komolyabb harcok a környéken. Csörgő bácsi bányász volt Dorogon, mielőtt nyugdíjba ment. Ügyes kezű, fúró-faragó ember, aki itt is megtalálta a munkát. Nagyanyámnak is segített néha, talán megsajnálta, hogy egyedül vesződik a földekkel, állatokkal. Nagyapám a fronton volt, akkor még nem tudták, hogy ott fagyott meg, a Don-kanyarban, hiába várta évek óta a felesége meg a két gyerek. Aztán már csak egy, mert Kisimre éppen hogy megélte a háború végét, meghalt torokgyíkban.
Csörgőék közel laktak hozzánk, a régi Borosán-házat bérelték. Csörgő bácsi legtöbbet a szomszédjuknál, Fehér suszternél dolgozgatott, kitanulta tőle a cipészséget, délutánonként együtt foltozták-sarkalták a lyukasra koptatott, agyagos sarat dagasztó csizmákat, bakancsokat. Csörgő néni hatvan körül járt akkoriban, kicsi, kövér asszony volt, a szívével vagy a tüdejével lehetett valami baja, mert nehezen vette a levegőt. Délutánonként átment beszélgetni nagyanyámhoz. Talán kétszáz méter meg egy kisebb kaptató volt a két ház között, de Csörgő bácsi sosem engedte el egyedül. Átkísérte, aztán visszament a műhelybe. Ha sötétedéskor befejezték a munkát, ő is átbaktatott egy kicsit beszélgetni. De télidőben mindig úgy intézte, hogy Csörgő nénit otthon meleg szoba várja: hazaugrott begyújtani, tűzre tenni, kétszer-háromszor is megjárta az utat, csak úgy kísérte haza óvatosan, kézen fogva a feleségét.
Nagyanyám rideg, kemény asszony volt, gyakran eljárt a keze, nem tudott szépen szólni a gyerekeihez. Nagyapámról meg alig maradt egy-két emlékkép. Katona volt a háború kezdete óta, legfeljebb néhány napra engedték haza. Anyám otthon nem látott példát a szeretetre. Csak bámulta, hogy létezik ilyen. Hogy ez az öregember (neki legalábbis az volt) ennyire szereti a csúnya, kövér feleségét.
Aztán az öregember, aki nem is volt annyira öreg, egy éjjel váratlanul elaludt. A temetés után Csörgő néni visszahurcolkodott a lányáékhoz, Dorogra. De nem bírta ott sokáig. Nem tudni, mi történt, hogyan, az már a történet másik feléhez tartozik. Ide csak annyi, hogy leveleket írt, hosszan kérlelte nagyanyámat, hadd költözhessen hozzá. Anyám akkor került kollégiumba, nyilvánvaló volt már az is, hogy nagyapám sosem jön haza. Nagyanyám egyedül maradt a kicsi és sötét házban, aminek az elején egy befalazott ajtónyílás jelezte, hogy oda még egy, soha el nem készülő szobát szántak. Nagyon kellett neki az a pár forint, így aztán Csörgő néni beköltözött az eredetileg kamrának épült szobácskába, ami csak attól lett majdnem szobaméretű, hogy lebontották belőle a búbos kemencét.
Vitte magával a szoba- meg a konyhabútorát, edényeit, darálóit – egy, a mienkéhez képest jóval módosabb háztartás kellékeit zsúfolták be valahogy a nyirkos falak közé. És vitte magával a fájdalmát, megbántott haragját a lánya és annak családja ellen. De vitt sok fényképet is róluk. Azoktól mégsem tudott megválni. A legtöbb az egyik unokájáról készült, a focistáról, akit akkor, a negyvenes évek végén talán még nem is neveztek Fekete Párducnak, de azokon a nagyanyjának dedikált képeken már vetődött, vigyázzban állt és mosolygott.
A két asszony jól kijött egymással, közösen gazdálkodtak, beosztották azt a keveset, ami volt. Csörgő néni tanítgatta nagyanyámat a saját receptjeire. Éltek egy praktikus, veszteségekben egyformán ismerős asszonyi közösségben. Csörgő nénit egyszer meglátogatta az egyik unokája, Guszti, a családból mással soha többet nem találkozott.
Amikor végképp ágynak esett, végrendeletet írt. A földjét a lányára hagyta, amit magával hozott, az ápolás fejében nagyanyámra, de szigorúan meghagyta neki, hogy nem értesítheti a családját se a haláláról, se a temetésről. Nagyanyám így tett. Csörgő bácsi aranyórájából temettette el a férje mellé, a rokonok csak a közjegyzőtől tudták meg, hogy meghalt.
Hosszú évek múlva két férfi kereste a sírjukat: a Fekete Párduc vaskeresztet és egy márványtáblát küldött rá, „Nagyszüleim” felirattal.
Ennyi maradt a mi családunkra ebből a történetből. Ha nem számítjuk a diódarálót, az ollót és a kredencet a kamrában, amit majd átfestek egyszer. És a megtapasztalt szeretetet, amit anyám már tovább tudott adni.
De van egy másik család, és talán él még valaki, aki emlékszik a történet másik felére.
