Keleti Éva, a magyar fotográfia nagyasszonya, a múlt héten volt 90 éves. Az Élet/Kép című kiállításának megnyitóján a Műcsarnokban, 2019 végén, ott szorongott a művészeti élet színe-java. Akkora volt a tömeg, hogy az embersokaság miatt nehéz volt képeket nézni. Annyira fontos társadalmi eseménnyé vált a tárlat, hogy aznapra valósággal agyonnyomta a fotókat. Bajos volt hozzájuk férni. Az ismerősök hada, a kialakuló dumapartik meglehetősen gátolták a művekre való koncentrálást. Vissza kellett menni megnézni őket később. Az esti megnyitón inkább azt tanulmányozhattuk, ki mindenkinek volt lényeges, hogy jelen legyen. Érdemes volt eltöprengeni azon, hogy Keleti, aki korábbi elhatározásának megfelelően, 60 esztendősen abbahagyta a fényképezést, miért jelent ekkora vonzerőt? Miért akarjuk újra és újra megcsodálni azokat a képeit is, amiket már többször láttunk, s akár meg is unhattunk volna? De nem untuk meg, mert klasszikussá nemesedtek. Ismét érdemes elmélyülni bennük, esetleg valami újat is felfedezni rajtuk, vagy csak megint rájuk pillantani, „odaköszönni” nekik. Konstatálni, hogy még mindig megvannak, újfent jó összefutni velük.
Lehetne nagy szavakat használni, hogy kordokumentumok, és persze azok, de ettől még porosan érdektelenné válhattak volna. Ám nagyon is élőek, a rajtuk látható emberek csaknem megszólalnak. Meg lehetne kérdezni tőlük, hogy vannak. És a felvételek segítségével válaszolnak is. Keleti senkit nem helyez piedesztálra, de azért valamennyire mégiscsak felmagasztosít. Ugyanis a jót, a szerethetőt emeli ki mindenkiből. A szintén igen jelentős színházi fotós, Koncz Zsuzsa képein felismerhető volt, kit nem kedvel. Egyszer játszottuk is azt, hogy kiterítette elém egy csomó alkotását, és meg kellett mondanom, finoman fogalmazva, kik nem a szíve csücskei. Keleti esetében ilyen „vizsgán” megbuknék. Ő a rosszban is igyekszik felfedezni a jót. Iparkodik szeretni azt is, akire tán sokan okkal ferde szemmel néztek.
Ahogy rá is néztek így, és tán még néznek is többen. Személyesen, "ifjú titánként” az Új Tükör szerkesztőségében ismertem meg. Ott irányította a fotós „hadműveleteket.” Kemény főnök volt. A hangja is meg tudott keményedni. Megkövetelte a minőséget, és megkövetelte pontosan azt, amit elvárt. Ettől nem nagyon lehetett eltérni. Ezt pedig voltak, akik nehezen viselték. De tán ők is érezték, hogy ő mérce, a lap jó. Ritkaságszámba menően sikerült megvalósítani a szöveg és a kép egyenrangúságát, harmóniáját akkor, amikor inkább még a szöveg dominált. Izgat, hogy mit csinálna most, amikor az újságokban nőnek a fotók, mind nagyobb hányadot elfoglalva az oldalakon, egyre kurtábbak a szövegek, és gyakran a betűméret is csökken.
Miután abbahagyta a fotózást, alapított fotóügynökséget, könyveket szerkesztett, többet a jobbkezévé vált Szarka Klárával. Tevékenykedett mindennel, ami fotóval kapcsolatos, mások életművével, múzeummal, kiállítással, zsűrizett, elnökölt, jelen volt számtalan helyen, akárcsak azért, hogy éreztesse, mások munkáját is becsüli. A jelenléte mindinkább rangot adott, ad az eseményeknek. Furcsa ami vele történt. Miután abbahagyta a fotózást, egyre növekedett a rangja, díjakkal halmozták el. Feltűnt a hiánya. Sok esetben nélkülözni kellett az empátiáját, gondosságát, emberismeretét. Azt a képességét, hogy szinte bárki tekintetéből megérzi, mire gondol, milyen ember, és ezt meg is tudja mutatni. Nem csak odarohan valahová, mint a mai kor gyakran agyonhajszolt napszámosai, hanem akklimatizálódik, ismerkedik, jóformán felolvad a környezetben. Maga is természetes alkotóelemévé válik, elfelejtetve, hogy masina van nála, és elérve azt, hogy mindenki úgy viselkedjen, mintha ott se lenne. Paradoxon, de mégsem lesipuskás fotós. Gyakran felvállaltan beállít helyzeteket. Egyik leghíresebb sorozata, azon belül is a leghíresebb képe, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva lakásában készült. Mielőtt elővette a gépét, napokat töltött velük. Majd megkérte őket, álljanak az ablak elé, tartsák kezükbe azt a képet, amely arról a Rómeó és Júlia előadásról készült, amiben legendásan játszották a címszerepeket. A felvételen látható lángoló szerelem éles kontrasztba került megviselt arcukkal, kiábrándult tekintetükkel, rávilágítva arra, hogy bár még együtt élnek, de elillant a szerelmük, összetartoznak, meg nem is. Drámai, megrendítő. Nem véletlen, hogy amikor Urbán Ádám kitűnő fotóportrét csinált Keletiről, ő pedig ezt a felvételt adta a kezébe, illetve az ölébe. Fotelben ül, látszik a patinás, gondosan rendben tartott, Teréz körúti polgári lakás, amely születése óta otthona. Valaha a férjével, Mátray Mihály filmrendezővel, fogadták itt előadások után a színházak népét, hajnalig tartó, fokhagymás zsíros pirítós lakmározásával egybekötött, hangulatos dumapartikra. A férje halála óta sajnos egyedül él, az így már számára nyilván túl nagy lakásban, de meg nem válna tőle semmi pénzért. Itt őrzi, a tőle megszokott módon, meglehetősen körültekintően rendszerezve, felbecsülhetetlen értékű műveinek egy részét. Annak a jelentős résznek a kezelésével, amit a Nemzeti Múzeumnak adományozott, nem maradéktalanul elégedett. Azon munkáinak, amelyeket 1976-ig az MTI-nek készített, a szerzői jogai őt illetik, ám a tulajdonjogai az MTI-é. Régóta szorgalmaz olyan fotómúzeumot, ahol hozzáértéssel tárolnák, kutatnák az életműveket.
Csaknem harminc év kihagyás után a mobiltelefonjával ismét fotózni kezdett. Ezt a műcsarnokbeli kiállítás is ösztönözte, szeretett volna valami újjal is előrukkolni. Felkereste például régi riportalanyait, kezükbe adta évtizedekkel ezelőtt róluk készített képüket. Akár egy élet íve is „kiolvasható” így egyetlen rögzített pillanatból. Felkereste például a valaha szenzációszámba menő négyes ikreket, akik közül ma már csak hárman élnek, ami önmagában is megrendítő. De ismét lencsevégre kapott fiatal tehetségeket is, például ifj. Vidnyánszky Attilát és Vecsei H. Miklóst. Csakúgy mennek egymás mellett, és mégis látszik, hogy szétszakíthatatlan barátok, alkotótársak. Érződik a szellemi, lelki kapcsolatuk. Ahogy a régi, igen híres felvételen, érződik, hogy Tímár József halálos betegen, Az ügynök halála címszereplőjeként, már alig bírja el a kezében lévő két bőröndöt, de még a játék kedvéért időlegesen győzedelmeskedni akar elaggott testén. Ez egy ember drámája és a színészet felmagasztosulása. Ennek alapján a Nemzeti előtt elhelyezett szobor is készült a nagy művészről.
Keleti Éva szintén nagy művész. Szerencsére dolgozni akar. Most az izgatja, mit jelent napjainkban a család. Minél hamarabb szeretném látni, hogy ezzel az érdekfeszítő témával mire jutott.
