Biden nyakába varrni Amerika afganisztáni fiaskóját pillanat műve volt a republikánus jobboldalon, amelynek nagy hagyományai vannak e téren. Pár évvel a második világháború után, illetve a kelet-európai, majd távol-keleti kommunista előretörések nyomán elébb a „jaltai árulás”, majd a „ki vesztette el Kínát?” lett a politikai haszonszerzés bevált jelszava. Jószerivel minden alap nélkül, hiszen Sztálin akkor „kapta meg” Roosevelttől Kelet-Európát, s Mao Kínát, amikor már birtokon belül voltak, s onnan csak nagy háború vállalásával lettek volna kiverhetők. Persze a politikai haszonlesőket ilyesmi nem szokta zavarni.
A híres történész, Barbara Tuchman a nagyhatalmaknak az első világháborúba való „oktalan bemeneteléséről” szóló könyvében idézi a vietnámi mocsártól ódzkodó, de abba mégis belemerülő Johnson elnököt, aki ennek okát a „fenevadtól való félelmében” látta – de az nem a Mao-i Kína volt, hanem az amerikai jobboldal, a minden sarokban kommunistákat felfedező, hírhedt McCarthy szenátor örökösei. Ők tizedelték meg a külügyi apparátus Ázsiát ismerő szakértőinek gárdáját, s tartották rettegésben a túlélőket, miáltal előbb Kennedy, majd Johnson kormánya félig vakon sétált bele abba a mocsárba.
S aki e mocsárba kerülést mondhatni alvajáróként megismételte, az éppen egy republikánus elnök, ifjabb Bush volt. Esetében nem – Afganisztánt a „birodalmak temetőjeként” ismerő – hozzáértőkben volt hiány, hanem bőség a tévképzetekhez ragaszkodókban. Olyanokban, akik mintegy kivetítették a második világháború utáni amerikai sikert a (nyugat)német és japán demokratikus államteremtéssel, az ezekhez képes elmaradott, törzsi viszonyok közt lévő Afganisztánra. S még végzetesebben Irakra (bár ott a baathista hatalom szekuláris volt, viszont a kisebbségi szunnitáké a síita többséget alávetve, s azért törzsi alapokon is). Mert a – két évtizedessé váló – „afgán kaland” eredetileg pusztán odacsapásként indult az iszlamista dzsihadisták, Oszama bin Laden al-Káidája afganisztáni táborainak felszámolására, amit Bush és tanácsadói be sem fejeztek, mert szemüket a személyes ellenségnek tekintett Szaddam Husszein Irakjára vetették. A 2001 szeptember 11-i Amerika-ellenes terrortámadás után már hetekkel keresték az ürügyet és készítették a haditerveket Bagdad ellen. Kabult mintegy „elkönyvelve”. S nemcsak Oszamát hagyta kimenekülni az ostromgyűrűből, de Bushnak sikerült elvesztenie a már megnyert afgán háborút is.
Addigra már az országot 1996 óta – középkort felidéző – hatalmukban tartó tálibok tönkre voltak verve, s bánhatták, hogy kevélyen elutasították Amerika szeptemberi követelését: adják ki az al-Káida terroristáit. Készek voltak a feltétel nélküli kapitulációra, csupán amnesztiát kértek maguknak. Küldöncök jártak oda-vissza az amerikaiak által hatalomba emelt Hámid Karzai későbbi elnök és a tálib vezér Omár hadiszállása között. Karzai olyan politikai rendezést akart, amely nem torolja meg a tálib uralmat, ám nem is ad nekik semmilyen komoly szerepet. Csakhogy a tálibok eltűrését a Bush-kormányban – Cheney alelnök mellett, az ő korábbi mentoraként – kulcsszerepet játszó (idén nyáron 90 évesen elhunyt) Donald Rumsfeld Pentagon-főnök zordan elutasította: „Megadásról nem tárgyalunk”. Omárral nem megegyezni akartak, hanem őt is – Oszamához hasonlóan – elkapni, élve vagy halva. Rumsfeld vétója után két héttel Bonnban a tálibok nélkül kezdődött a konferencia az új afgán kormányzatról.
Hogy majd két évtized múltán mégis sor kerüljön kapitulációs tárgyalásokra a tálibokkal, csak éppen fordított szereposztásban. Amerika, pontosabban egy újabb republikánus elnök adta meg magát – nekik. Tavaly év elején Trump külügyminiszterével, Pompeóval már a több éve halott (végig odahaza bujkáló) Omár helyettese, az új vezér Baradar alkudozott, majd pózolt is közös fotón Dohában. S ezen héten hétfőn már a hatalom birtokosaként fogadta Biden CIA-főnökét, az amerikaiak és afgán segítőik evakuálásáról egyeztetni. Ennyiben igaza volt a magyar jobboldal újkeletű kedvencének, Tucker Carlsonnak, aki a Fox tévében sopánkodott, hogy „az egész amerikai hadsereget megalázták turbános analfabéta parasztok”. S szeme se rebbent, amikor Trump tavaly februári dohai kapitulációjának e kínos következményéért Bident tette felelőssé (még csak nem is utalva ilyen előzményre, ahogyan idehaza is megfeledkeznek e csekélységről Carlson minapi vendéglátóinak hangadói).
S e sajátos feledékenység kiterjed Trump alig két hónappal ezelőtti ohiói kampányszónoklatára is, amelyben – persze még az afgán összeomlás előtt – az exelnök dicsekedett is: „Én kezdtem el ezt a folyamatot, az összes csapat jön haza. S ők (mármint Bidenék – a szerk.) nem képesek e folyamatot megállítani. Próbálták volna, de nagyon nehéz lenne leállítani”. Valóban, hiszen még elnöksége utolsó hónapjaiban Trump alig két és félezerre csökkentette le az afganisztáni amerikai haderőt. Vagyis Biden csakis akként állíthatta volna le a (Doha után az amerikaiakra nem lövő) tálibokkal kötött kivonulási alku végrehajtását, ha sürgősen odavezényel pár ezer katonát. S ezzel visszalép a mókuskerékbe, amelyben Amerika húsz éve vergődött (Biden ezt már megtapasztalta Obama alelnökeként, amikor történetesen ellenezte, ám hiába).
Kész helyzetet teremtve utódjának (és semmilyen kivonulási tervet át nem adva neki), Trump természetesen magát nem zavartatva sietett a rendre illegitimnek minősített Bident csepülni, s olyasmiket mondogatni, hogy ő biztosan másként csinálta volna, mert őt respektálták az amúgy „barátainak” nevezett tálibok. Ha csak így nem. A kedélyes alkukötő Pompeóhoz közelálló publicisták meg azt pedzegetik, hogy Trumpék nem is tartották volna be a saját megállapodásukat, az csak a tálibok átverése volt (az ohiói beszédkor ez még nem jutott eszükbe…) Maga Carlson pedig faramuci (konteós törzsközönségét etető) érveléssel véli igazolni, hogy bezzeg Trump másként csinálta volna: a „szenilis” Biden nem is alkalmas ilyen komoly döntésekre (jobb híján ő is belemenekül a „demens” elnöknek a mi jobboldalunkon is kedvelt becsmérlésébe). Carlson ugyan nem mondhatja, hogy nem látta Biden gyakori szereplését a sajtó előtt, ám ő meg ettől nem zavartatja magát. Kora tavasszal az egyórás elnöki sajtóértekezletet a New Yorker humoristája szerint Carlson úgy tálalta, mintha megróná Bident, amiért „mindent megtett, hogy a szellemi éleselméjűség látszatát keltse, részletesen felelt a kérdésekre, nem tért el témáitól, és gyanúsan teljes mondatokat mondott…”
De Biden kereszttűzbe is került, hiszen a saját politikai oldalán is támadják a kabuli repülőtéren kialakult kaotikus állapotok miatt, szemére hányva a kormányzati kapkodást. Csak éppen senki sem mondta meg eddig, hogy miként lehetett volna ezt elkerülni, ha egyszer az afganisztáni hadsereg – mindenütt külön alkukat kötve a tálibokkal – puskalövés nélkül adta meg magát, s a kabuli vezetők, élükön Ghani elnökkel szabályosan leléptek. Ráadásul utóbbi június végén nyomatékkal kérte Bident, hogy fékezze a már elindult evakuálást, főként az amerikaiakkal együttműködő afgánokét, nehogy pánik keletkezzen. Vagyis Biden nem alaptalanul állítja, hogy e káosz és pánik elkerülhetetlen volt, akár előbb, akár később evakuálnak. Nyilván hibázott, mert hitt – ahogyan mindenki, Amerika főbb NATO-partnerei is – a hírszerzési értékeléseknek, hogy az afgán kormányzat azért pár hónapig kitart, ám egy elnök mégsem dönthet pusztán ösztönös alapon (miként Johnson sem, pedig neki Aiken vermonti szenátor bölcs tanácsot adott: hirdessen győzelmet, majd vonuljon ki…). A tőzsdei pánikok sem a racionalitás bizonyítékai. Trump egyik korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója mondja, hogy az afgán hadsereg egyéni alkukat kötő pánikja Trump dohai megállapodásával kezdődött. Biden ezt csakis annak elvetésével állíthatta volna meg, ha egyáltalán.
Csakhogy az amerikaiak kétharmada támogatta a kivonulást a Biden által tavasszal bejelentett szeptember 11-i határidővel (Trump határideje május 1-e volt). S még a republikánusok többsége szerint sem érdemes tovább harcolni az afgán háborúban. Ha Bidennek sikerül végül a tömeges evakuálás, benne az afgán együttműködőkkel, s a háttérben hatásosan adta a tálibok értésére, hogy keményen torolná meg (az amerikai „túszok” kivonásával kevésbé kockázatosan) a szószegést, az új terrorista támaszpontok létesítését, akkor e mostani káosz emlékei hamar feledésbe mennek. S a távozást pártoló tetemes többség éppenséggel Biden érdemének fogja betudni, hogy meg merte hozni a fájdalmas döntést (De Gaulle algériai kivonulása is zűrzavaros volt, de utóbb méltányolt). Ettől még az elnök trumpista támadói nem lesznek méltányosabbak, pláne önkritikusak. S azok sem, akik váltig állítják: kevés katonával sokáig lehetett volna fenntartani a status quo-t. Hajdan Kissinger mondta, hogy az ismert háború kockázatainál kockázatosabbnak tartják az ismeretlen békét. Biden vállalta a kockázatot.
