Kevés fogalmat temetettek el gyakrabban, mint a neoliberalizmust. Ennek ellenére rendre feltámad. Aldo Madariaga díjnyertes könyve megmutatja, hogyan él túl a neoliberalizmus (Aldo Madariaga: Neoliberal Resilience: Lessons in Democracy and Development from Latin America and Eastern Europe. Princeton University Press, 2020).
Furcsa "nem-halál"
Joe Biden elnöksége egy történelmileg példátlan gazdasági élénkítő csomaggal kezdődött, amelyet a gazdagok és a transznacionális vállalatok megadóztatására irányuló erőfeszítések követtek. Úgy tűnik, a neoliberalizmus újra meghal. A fiskális héják azonban ismét előretörtek, és az inflációtól való félelmet kihasználva a megszorítások mellett kardoskodnak. A vállalatok és a lefelé tartó adóversenyre szakosodott országok szövetségre léptek, hogy megakadályozzák a G7 globális minimális társasági adó-kezdeményezését. Ahogy Colin Crouch érvelt a The Strange Non-Death of Neoliberalism című könyvében, „a neoliberalizmus furcsa nem-halála” a gazdasági elitek közélet feletti hatalmától függ. Egyelőre túl korai lenne még ítéletet hirdetni: ellenzői ezúttal rendelkeznek-e elegendő erővel ahhoz, hogy tartós kihívást intézzenek a neoliberalizmus ellen, vagy újra csak egy időleges kilengés tanúi vagyunk?
Madariaga könyve szintén abból a felismerésből indul ki, hogy a neoliberalizmus mindig is arra törekedett, hogy az üzleti elitek javára változtassa meg a társadalom hatalmi egyensúlyát. A könyv analitikus eszközöket ad a neoliberalizmus körüli kortárs hatalmi harcok megértéséhez. A Neoliberal Resilience nagy empirikus árnyaltsággal mutatja be, hogy három mechanizmus - az „ellenzék elfojtása,” a „támogatásteremtés” és az „alkotmányos megkötések” - hogyan védte meg a neoliberalizmust Észtországban és Chilében, és hogy e mechanizmusok gyengesége hogyan tette lehetővé a neoliberalizmustól való eltérést Argentínában és Lengyelországban.
A könyv bevezető fejezete a neoliberalizmus ellenálló-képességét mutatja be - központi tézise egyszerű és provokatív: „A neoliberalizmus legtisztább formájában azokban az országokban maradt fenn, ahol védve volt a demokráciától”. Az eszmeközpontú megközelítésektől elmozdulva Madariaga a neoliberális ellenálló-képességet a hatalmi erőviszonyokra, a társadalmi koalíciókra és az intézményekre összpontosítva magyarázza. Ez fontos elemzői lépés, mivel lehetővé teszi számára, hogy absztrakt ideológiai konstrukciók helyett a valós világ küzdelmeit elemezze. Az ideák természetesen központi konstitutív elemei a gazdasági folyamatoknak, Madariaga azonban joggal állítja: a ténylegesen létező neoliberalizmus sorsa a gazdasági és politikai hatalom metszéspontjában dől el. Különösen fontos ez a megközelítés egy magyar olvasó számára, ahol a politikai közbeszédet a politikusok társadalmi kontextustól elszigetelt képe uralja. Madariaga rávilágít, hogy a gazdasági elitek a háttérben fontos szereplői az egymással versengő társadalmi koalícióknak, melyek eltérő fejlesztési stratégiával rendelkező politikai szereplőket segítenek hatalomba.
Madariaga a neoliberális ellenálló-képesség három ideológiai megközelítését vonja kétségbe. Először azt az érvet kritizálja, mely az ellenálló-képességet a neoliberális kulcsgondolatok alakíthatóságával és népszerűségével próbálja magyarázni. Más ideológiák ugyanolyan rugalmasak, de mégis ritkábban haltak meg és támadtak fel - azaz kevésbé reziliensek. Másodszor, hívei gyakran állítják, hogy a neoliberalizmust nem alkalmazták kellő hűséggel. Ez az érv azon a félreértésen alapul, amely összekeveri a szabadpiacokról szóló elvont eszmék szféráját a neoliberális intézményépítés kusza világával. A neoliberális gyakorlat mindig is a gazdasági elitek felhatalmazásáról szólt, és nem feltétlenül a szabad versenyről. Egyetlen ideológia sem valósult meg a maga vegytiszta formájában. A neoliberalizmus is különböző hibridek formájában jelent meg a gyakorlatban, mindig átvéve a helyi politika ízét, rugalmasan alkalmazkodva az adott körülményekhez, anélkül, hogy a neoliberális program központi magja megváltozott volna. A harmadik alternatív megközelítés a nemzetközi intézmények nyomását hangsúlyozza. Fontosságuk ellenére a globális hatalmi viszonyok csak korlátozottan magyarázzák az országonként eltérő eredményeket. Madariaga könyve a belföldi hatalmi harcokra összpontosít, anélkül, hogy elhanyagolná a nemzetközi gazdasági függőségek összefüggéseit.
Két iskola
A könyv négy országra összpontosít: Chilére és Észtországra, melyek a neoliberális rugalmasságot, valamint Argentínára és Lengyelországra, melyek a neoliberalizmustól való eltérést képviselik. Madariaga ismeretei e négy ország politikai és gazdaságtörténetéről lenyűgözőek. Ritka az ilyen jellegű, régiókon átívelő összehasonlítás. A legtöbb elemző a fejlett kapitalista centrumországokra összpontosít - pedig a világ nagy része a globális kapitalizmus félperifériáján él. Madariaga különösen alkalmas erre az összehasonlításra; egy ideig Kelet-Európában élt, a CEU hallgatója volt Budapesten, mielőtt Németországban (Max Planck Intézet) doktorált, és visszaköltözött hazájába, Chilébe. Ez a félperifériás fókusz a neoliberalizmus kortárs összehasonlító politikai gazdaságtanának időszerű kiterjesztése.
A második fejezet a neoliberalizmus két elkülönülő részének bemutatásával kezdődik. A „chicagói” rész a magánvállalkozók potenciáljának felszabadítását célzó politikákat foglalja magában. A „virginiai” rész a tulajdonnal rendelkező kisebbséget a tulajdonnal nem rendelkező többséggel szemben védő szabályokból áll, amelyek meghatározzák, hogy milyen politikákat lehet és milyeneket nem lehet végrehajtani. A chicagói rész a University of Chicago közgazdaságtan tanszékére utal, mely többek közt Milton Friedman szakmai otthona volt. A virginiai rész pedig a University of Virginia közgazdaságtan tanszékére utal, ahol a neoliberalizmus egy másik nagy teoretikusa, James Buchanan dolgozott. E két közgazdász vezető szerepet játszott abban, hogy a neoliberalizmus korai gondolkodóinak írásait (pl. Hayek, von Mises) a XX. század második felének viszonyaira alkalmazzák, politikailag elfogadhatóbbá tegyék. A chicagói iskola az üzleti eliteknek kedvező, piacokat megerősítő gazdaságpolitika részleteit alapozta meg elméletileg: pénzügyi liberalizáció és dereguláció, szabadkereskedelem stb. A virginiai iskola ezzel szemben a piaci intézmények alapjait adó jogi környezettel, a játékszabályokat meghatározó kérdésekkel foglalkozott: a közösségi döntéshozatal korlátai, a korrupció problémája, a többségi demokrácia kritikája, a tulajdonjog garanciája a demokratikus „önkénnyel” szemben stb. Míg a chicagói iskola a neoliberális gazdaságpolitika vonalvezetőjét dolgozta ki, addig a virginiai iskola azzal foglalkozott, hogyan kell a többségi demokráciákat úgy szabályozni, hogy összhangba kerüljön a neoliberális elvekkel. Madariaga számára a neoliberalizmus második, virginiai komponense különösen fontos, mivel ezek azok a megoldások, amelyek a demokráciát „piackonform neoliberális demokráciává” alakítják át - e kifejezést Madariaga Wolfgang Streecktől kölcsönzi.
A szerző ezután három olyan mechanizmust mutat be, amelyek hozzájárulnak a neoliberális rugalmassághoz. A támogatásteremtés „abból áll, hogy a privatizációt az állami vagyon elidegenítésének eszközeként használják, olyan konkrét cégeket, gazdasági csoportokat vagy ágazatokat juttatva többlethatalomhoz és erőforrásokhoz, amelyek támogatják a piaci reformok folytatását”. Az ellenzék elfojtása olyan megoldásokat foglal magában, amelyek „kizárják a gazdasági reformok veszteseit abból, hogy erős többséget alkossanak és befolyásolják a politikai folyamatot”. Harmadszor, az alkotmányos megkötések „a politikai döntéshozatal színterére hatnak azáltal, hogy csökkentik az alternatív politikai preferenciákat képviselő kormányok és politikai pártok lehetőségét a meglévő neoliberális politikák megváltoztatására”.
A könyv következő fejezete áttekinti a neoliberalizmust támogató szereplőket. Madariaga egyszerű, de meggyőző regressziós modellek segítségével kimutatja, hogy a pénzügyi, és a nemzetközileg versenyképes üzleti szektor, valamint a jobboldali kormányok voltak azok a szereplők, amelyek a monetáris és iparpolitika területén a legegyértelműbben támogatták a neoliberalizmust. A belföldre orientált, nem versenyképes szektor támogathatja a neoliberalizmust, de katalizálhatja a neoliberalizmustól való eltérést is, a hazai intézményi konfigurációtól, valamint az egyes üzleti csoportok és politikai szövetségeseik hatalmától függően. A liberális demokrácia magyarországi visszaszorulásáról szóló, Egy demokrácia halála című könyvemben is kimutattam, hogy a technokrata menedzserekkel és liberális politikusokkal szövetséges pénzügyi és exportorientált transznacionális üzleti szektorok központi szerepet játszottak a piackonform, neoliberális demokrácia hazai kialakulásában. Madariaga könyvének további részei azt mutatják be, hogy ez az oksági narratíva hogyan érvényesül a négy vizsgált országban.
Tanulságok
A következtetéseket levonva Madariaga először is megismétli a hatalmi erőforrások központi szerepét. Ha vannak erős szereplők, akkor azok még a legjobban megtervezett intézményeket is lebonthatják, megkerülhetik. Ez a felismerés egybecseng a politikatudományban a demokrácia intézményi megközelítéséből való kiábrándulással. Az institucionalista megközelítés számos támogatója felismerte, hogy a liberális intézmények milyen könnyen lebonthatók, ha a nagyhatalmú szereplők rendelkeznek az ehhez szükséges erőforrásokkal és hajlandósággal.
Az intézményrendszer, a hatalmi struktúrák és a gazdaságpolitika közötti kapcsolat kulcsfontosságú a kortárs demokratikus hanyatlás elemzői számára. Észak-Macedóniától (Gruevszki) Magyarországig (Orbán), Indiától (Modi) Brazíliáig (Bolsonaro) az illiberális vezetők nem egyszerűen azért csorbítják a demokratikus képviseletet, hogy hatalmon maradjanak, hanem azért, hogy az illiberalizmus mögött álló felsőbb társadalmi osztályoknak kedvező gazdaságpolitikát hajtsanak végre. Orbán Viktor erőfeszítése a demokrácia megkurtítására, illetve a gazdasági konfliktusoknak kulturális-identitáspolitikai összecsapások irányába történő átterelésére szintén azt a célt szolgálja, hogy a nemzeti burzsoázia új kiváltságait megszilárdítsa. Orbán nem egyszerűen hatalmon akar maradni. Hosszú távon erőforrásokat épít az illiberális társadalmi koalíció számára, valamint csökkenti az illiberalizmus ellenzőinek lehetőségeit.
A demokrácia hanyatlása Orbán alatt nem vezetett eltéréshez a neoliberalizmus magjától, Orbán nacionalista melldöngetése ellenére sem. A pénzügyek, illetve az energetika terén valóban végbement egy szelektív gazdasági nacionalista fordulat. Az adózás, a költségvetési politika, a makrogazdaságpolitika, a munkaerőpiac szabályozása és a szociálpolitika azonban nemcsak neoliberális maradt, hanem Orbán autoriter kapitalizmusa alatt egyre inkább azzá vált. Magyarország esete jól illeszkedik a nemzeti-populista neoliberalizmus vagy neo-illiberalizmus globális felemelkedésébe. A demokrácia és a neoliberalizmus sorsa szorosan összefonódik. A neoliberális ellenálló-képesség a neoliberális ortodoxiával szembeni erők sikeres elfojtásától függ.
A neoliberalizmus és a demokrácia nem feltétlenül ellenségek, de nem is barátok. „Barátságos ellenségek” ("frenemies"), ahogy Madariaga megállapítja. A kimenet a társadalmi koalíciók erejétől függ. A neoliberalizmus és a demokrácia közötti kapcsolat tehát bonyolultabb, mint azt egy leegyszerűsítő olvasat sugallaná: „úgy tűnik, hogy a neoliberalizmus túlélőképessége megvédte a demokráciákat a populista mozgalmak csábításától”. Észtországban és Chilében él és virul a neoliberalizmus, és sikerült elkerülni a demokrácia hanyatlását is. Ugyanakkor Lengyelországban a neoliberalizmust többször is megkérdőjelezték, ami, úgy tűnik, hogy a Jog és Igazságosság (PiS) kormánya alatt együtt jár a demokrácia hanyatlásával. Így a neoliberálisabb országokban - bármennyire is korlátozottan - fennmaradt egy felülről lefelé irányuló liberális demokrácia.
Ezzel kell tehát megelégednünk? Piackonform, korlátozott, felülről lefelé irányuló liberális demokráciák a populista káosz elkerülése érdekében? Egyáltalán nem. Az argentin esetre és a legutóbbi chilei tiltakozásokra reflektálva Madariaga arra is rávilágít, hogy vannak nem neoliberális utak a demokrácia túlélésére. Argentínában a neoliberalizmust a demokrácia hanyatlása nélkül támadták meg. Chilében a 2019-es tiltakozó megmozdulások megmutatták, hogy a neoliberalizmus mély töréseket hozott létre a társadalomban, amelyek a több évtizedes korlátozott neoliberális demokrácia után kerültek napvilágra. Chilének új népi demokratikus alkotmánya lesz a neoliberális katonai rezsim által kidolgozott, korlátozott liberális-demokratikus alkotmány helyett. Túl korai lenne megmondani, hogy hová vezet majd Chile ébredése, de azt mindenképpen mutatja, hogy vannak alternatívák a felülről lefelé irányuló neoliberális demokráciákkal szemben.
A populizmus tehát nem feltétlenül áll szemben a demokráciával - állapítja meg Madariaga, egyetértésben a populizmus elismert kutatóival, a Mudde és Kaltwasser szerzőpárossal. Argentínában és Chilében sikerült kihívást intézni a neoliberalizmussal szemben anélkül, hogy az a demokrácia összeomlásához vezetett volna. Argentína nem példamutató liberális demokrácia, de nem is versengő autoriter rezsim. Ismét csak a társadalmi koalíciók mögöttes ereje a lényeg: ha a neoliberális társadalmi koalíció győzedelmeskedik, a neoliberalizmus fennmarad. Ha a demokratikus neoliberális-ellenes társadalmi koalíciónak sikerül elegendő erőforrást összegyűjtenie egy ellen-hegemón projekthez, amely egyesíti a népi tömegeket, a szakszervezeteket és a gazdasági elit egyes részeit, akkor a jövő nyitottá válik a demokratikus, nem-neoliberális alternatívák előtt.
