Autóbusszal szeretnék utazni a magyar ugaron, de már a kisvárosi pályaudvaron kellemetlenség ér. A jármű ugyan a beállóban rostokol, a sofőrnek azonban híre-hamva sincs. Mint megtudom a helyiektől, minden valószínűség szerint kávézik, beszélget a forgalmi irodában. Az arcokon bamba közöny, belenyugvás. Eszembe villan, hogy ugyanezzel a birkatürelemmel fogadták el a magyarok a rájuk oktrojált Alaptörvényt, vagy az immáron egy évtizede zajló tisztességtelen játszmákat a politika legfelsőbb szintjein.
De mi mást tehetnének az itteniek, a tömegközlekedést illetően nincs alternatíva. A busztársaság folyamatosan monopolhelyzetben van a rendszerváltozás óta; itt nem érvényesülhet a szemlélet, miszerint „Őfelsége, a vevő”. Ha a sofőr végre előkerül kereken tíz perccel a hivatalos indulási idő után, s szóvá teszed neki a késést, még neki áll feljebb. Bosszúból háromszor is megnézi a kedvezményre jogosító igazolványod, kéretlen megjegyzéseket tesz az életkorodra, egészségi állapotodra. Hiába írnál reklamáló levelet a Mészáros Lőrinc által megvásárolt megyei napilapba, úgysem közölnének egyetlen kritikus észrevételt se. A központi direktíva szerint azt kell sugallni a kedves olvasónak, minden a legnagyobb rendben zajlik a kormánypárti vezetésű kistérségben, különösen törvényhozási választások előtt.
Bejutok a jó öreg, sárga Ikarus utasterébe, nyitott ablakok pótolják a hiányzó klímaberendezést. Elhelyezkedem az itt-ott már feslő huzatú ülésen, körülöttem többnyire környékbeliek, akik piacnap lévén belátogattak a járási székhelyre. A busz elindul, s ezzel egy időben a pletyka is megkezdődik mellettem, előttem, mögöttem. Errefelé a szóbeszéd sokkalta hitelesebb hírforrás, mint a megyei napilap. Megtudhatom belőle például, hogy a sikerpropaganda ellenére az élet a kisember számára cseppet sem fenékig tejfel. Hallgatom a történeteket, közben bámulom a buszablakon keresztül a mellettünk elsuhanó Kádár-kockákat. Mintha megállt volna az idő a hatvanas-hetvenes években.
Egy itteni iskolaigazgató a szülők tiltakozása ellenére kirúgta intézményéből a komoly szakmai múlttal rendelkező, közkedvelt tanárt, aki vesztére kormánykritikus nézeteket vall. A megbízható káderként ismert tankerületi vezető segítségével talált is helyette másik munkaerőt: a kormánypárti polgármester frissen diplomázott, zöldfülű fiát, akire máris sok a panasz pedagógiai érzékének hiánya miatt. Vagy hallottam-e, hogy egy önkormányzati beruházás miatt az illetékesek szemet vetettek Marika néninek egy élet munkájával felépített házára? Az idős hölgy küzdött egy darabig a kisajátítás ellen, végül azonban beteg szíve feladta a kilátástalan harcot, az elmúlt héten temették. Aztán szóba kerül a homofób törvénnyel együtt az a helybéli fiatalember is, aki nem bírta tovább a nemi identitása miatt őt érő folyamatos gúnyolódást, pszichiátriára került nemrégiben. Egy középkorú férfi a sok panasz ellenére mégis lehangoló konklúziót von le: „nem jó a Viktor, de nincs nála jobb”.
Magyarország nem ér véget Budapest közigazgatási határainál. Győzze meg az ellenzék áprilisig a választást eldöntő vidéki tömegeket arról, hogy igenis van jobb Viktornál!