Labancokon most a Keleti Birodalom, ma használatos nevén Österreich, magyarul Ausztria kiegyensúlyozott életvitelt folytató, rezzenéstelenül európai tekintetű osztrák lakóit értem, s előre kijelentem, hogy nem akarom őket megsérteni, a labanc szót nem pejoratív értelemben használom, hanem egyszerűen csak szeretem. Lobogósan szárnyaló, szép és pehelykönnyű szó, hasonlít a loboncra és a gubancra, amelyek legszebb magyar szavaink közül valók. Az osztrák sör is ilyen, azaz szép és pehelykönnyű, de ha sokat iszunk belőle, a kuruc magyar szívünk lobogós szárnyalásba kezd tőle, sőt, e repülőúton szívünket öt-hat csapolt Kaiser után a lelkünk is követi, mámoros tudatunk pedig mélyebb történeti és társadalmi összefüggések után kutat a magyar-osztrák történelem eltéphetetlenül összegubancolódott szálai között.
Sörivó emberként én az Amstel sörtől kezdve a Kaiseren át jutottam el a Pilsnerig, s a labancok e híres söre iránti hálám, nagyrabecsülésem és szeretetem ma is töretlen. A Kaiser sörtől azt kaptam, amit vártam, és ha valakik, úgy mi, magyarok nagyon jól tudjuk, hogy bizonyos történelmi helyzetekben ez a semmi kis dicséret a mindenséggel magával felér. Magyarország a múltban Ausztriától nem mindig azt kapta, amit várt, s nemtetszésének több alkalommal fegyverrel volt kénytelen hangot adni – ennél finomabban nem tudom megfogalmazni azt a sajnálatos tényt, hogy bizonyos történeti korokban a magyarság jelentős része osztrák vérre szomjazott. Minő szerencse, hogy országaink között huzamosabb ideje béke honol, és a magyarság jelentős része Ausztriára gondolván inkább osztrák sörre szomjazik, semmint vérre.
De az említett Kaiser sörre visszatérve: ez az én első számú kedvenc osztrák söröm, amiben a minőség minden extrától mentes, kiemelkedően magas és egyenletes színvonalát szeretem. Ha frappánsabban akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ebben a sörben azt szeretem a legjobban, ami hiányzik belőle, de hát egy visszafogott osztrák termék esetében a frappírozás kimondottan stílustörés volna. A jó Kaiser sörben nincsen semmi extra, egyszerűen csak pontos és megbízható, minden jellegzetesebb karakterében éppen olyan tehát, mint amilyen néhai apostoli királyunk, I. Ferenc József ő császári és királyi fensége vala: őbenne sem volt semmi extra, de legalább kiszámítható volt szegény feje és ki lehetett vele egyezni.
A jó Kaiser nem arisztokratikus, távol áll tőle a nagyzolás, a feltűnési vágy és a kitűnni akarás, tisztában van a saját értékeivel, nem sztárolja magát és nem cezaromán. A jó Kaiser olyan, mint egy ritkán látott jó barát: nem tolakszik, nem nyomul, mindig rendelkezésre áll, ha szükség van rá, de szerényen háttérbe vonul, ha úgy érzi, magunkra kell minket hagynia – márpedig, ami engem illet, én egy jó Kaiser társaságában mindig magamra akarok maradni. Egy amerikai turistákkal teletömött prágai vagy budapesti sörözőben osztrák lager sört inni nem szabad, még akkor sem, ha olcsó, mert efféle helyen egy udvarias osztrák az ő személyiségjegyeit feltárni előttünk soha nem fogja. A jó Kaiser igazi osztrák jellemet és intellektust rejt, amely nem igényel harsány társaságot álangol stílusú, zsúfolt pubokban, hanem inkább csöndes tűnődést érdemel egy csaknem üres kerthelyiség piros-fehér kockás abrosszal terített asztalainál, amelyek között még a jólnevelt pincér is csak lábujjhegyen jár, hogy az apró kaviccsal felszórt udvaron túl nagy zajt ne csapjon, s oly halk tisztelettel beszél velünk, mint egy szégyenlős papnövendék. A szerény osztrák sört egyedül jó kortyolgatni, filozofikusan és szemlélődőn, de nem ám a felelőtlen mámort keresve az alkoholban, hanem a békés úton történő kiegyezést. A jó Kaiser sör békére, csöndre, nyugalomra int, ez a magyarázata annak, hogy minél többet iszunk belőle, annál több kompromisszumot kell vele kötni.
Ha szerény osztrák sört iszunk, s közben kivételesen mégis társaságra vágyunk, akkor a jó Kaiser azt tanácsolja, hogy a társaságunk egyetlen főből álljon és az az egyetlen fő feltétlenül egy nő legyen.
De nem ám az a viharos szerelmet kereső és igénylő, flörtölni vágyó fajta, ó, nem, az efféle lélekszívó és szívmohó nőtől a bölcs osztrák sör, ez a mi jó barátunk visszariaszt. Inkább egy szép és okos, érett asszony legyen velünk, egy elvált, sokat látott, a negyvenes éveiben járó asszony, aki sokat tud és még többet akar tudni, de nem ám rólunk és nem is féltett kincsünkről, a sörünkről, hanem saját magáról. Az ilyen asszonytól nem kell sörünket és csöndünket félteni, mert nem sörünkre és csöndünkre kíváncsi ő, hanem a titkokra, amik még őrá várnak.
A kiegyezésre hajló férfiszívnek egy ilyen nő kell, aki mellett jólesik hallgatni és arra gondolni, hogy talán minden bajnak a túlzásba vitt zajongás az oka ezen a Földön. A harsányság, nagyzás, izgalomvágy, mohóság, a túlzásba vitt túlság, holott a túlon innen tán egyszerűbb volna együtt élni – feltéve, ha megtanulnánk lábujjhegyen járni a másik szívében, ahogyan pincérünk közeledik felénk halkan, kezében a következő korsó Kaiser sörünkkel.
