„Számomra nem okozott különösebb meglepetést, hogy mindkét francia válogatott aranyérmet szerzett” – avatott be várakozásaiba Borsos Attila, 182-szeres válogatott kézilabdázó, aki aktív korában 13 évig profiskodott Franciaországban. A Sport Tv szakkommentátora azért elárulta, a férfiak aranyára nem szívesen tette volna fel a vagyonát, mert a dánokat valamivel esélyesebbnek tartotta a döntőben, ám összességében nem volt nagy különbség a csapatok között. A női arany szerinte inkább volt papírforma, mintsem meglepetés, mert például a világbajnokságon hiába siklott ki a csapat (még a csoportjából sem jutott tovább), ám Európa-bajnoki győzelme mutatta, ennek ellenére erős, egységes és sikeréhes. De miként lehet egy országban ennyire erős a kézilabdázás?
„Kezdjük a férfiakkal, akik az olimpia elhalasztása miatt 17. éve uralják a sportágat: ennyi idő alatt három generáció is megfordult a keretben, vagyis nem az történt, hogy egy kirobbanóan tehetséges korosztály mindent megnyert” – elemezte Borsos, aki elmondta: a legendás Karabatic mellett Abalo és Guigou szerepelt mindhárom olimpiai bajnokságot nyert válogatottban. A franciák 2008 (Peking) és 2012 (London) után 2021-ben (Tokió) is nyertek, a trió tagjai pedig háromszoros olimpiai bajnokként írták be nevüket a történelembe. „Iszonyatosan nagy dolog, hogy a hármas mellett kicserélődött a teljes keret, ami jelzi, valamit nagyon jól csinálnak.”
A nők tulajdonképpen megcsinálták a Grand Slamet – a teniszből lopott kifejezés azt fedi, hogy egyetlen cikluson belül Európa-bajnokságot, világbajnokságot és olimpiát nyertek, bónuszként pedig elhódították a Golden League-t, és ez eddig még egyetlen válogatottnak sem sikerült. „Ezek az eredmények nem a semmiből jöttek, hanem nagyon is koherens munka eredményeként: titkukat egy háromszög csúcsaival tudnám a leginkább leírni” – vezette fel a francia sikersztori megfejtését Borsos. Elmondta, a háromszög első csúcsán a megfelelő mennyiségű és minőségi játékos áll; a másik csúcsán az edzői, szakmai munka, a sportolókat övező háttér, amely garantálja fizikai, taktikai, mentális felkészítésüket; a harmadik csúcs a sportvezetői háttér, amely szervezi a csapatok és a válogatott életét.
Kulcskérdés, hogy a szakvezetés szakszerűen nyúl a kinevezésekhez, a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő posztokra. De ha kell, lépni is tudnak, ezt példázta a legendás játékosból lett edző, Dinar leváltása, pedig ilyen emberemlékezet óta nem fordult elő a francia férfi kézilabdázás történetében: a szövetség a gyenge Európa-bajnoki szereplés miatt mégis menesztette aktuális szövetségi kapitányát, Didier Dinart-t. Legutóbb hasonló 1985-ben fordult elő… „Nem szokták kirugdosni kapitányaikat, de most volt bátorságuk lépni, az utód Guillaume Gille pedig remekül bevált a poszton” – vélte Borsos. Szerinte ez a háromszög nagyon jól működik, mindenki profin végzi a munkáját. A hosszú távú stratégia náluk alapelv, nem egy-két évben vagy világversenyben gondolkoznak, ebbe belefér, ha egy-egy verseny elrontanak, de utána talpra tudtak állni. A női vb-n Japánban például nagyon leszerepeltek, de ezután könnyen helyre billentették az ingát.
„Tény, hogy a magyarnál nagyobb a merítési lehetőségük, nagyobb ország, több kézilabdázóval, de annyival nem kézilabdáznak ott többen, amennyivel eredményesebbek nálunk. Magyarországgal szemben azonban jelentős különbség a nevelés hatékonysága.” A fizikai képességeket nagyon korán felmérik, és a kiválasztási rendszer garantálja, hogy többségében olyanok maradjanak a sportágban, akiket erre teremtettek. De nem csak az extra tehetségeket kezelik kiemelten, hanem azok is a rendszerben maradnak, akik később érnek, így nem vesznek el a sportág számára. „Ehhez kellenek a jól képzett szakemberek” – összegzett.
Olivier Krumbholz a nők, Guillaume Gille a férfiak főállású kapitánya, akik egész évben nemcsak a top 15-öt, hanem az 50 potenciális játékost figyelik. Mérik, melyikük hol tart, ha szükséges, egyéni képzéseket, különmunkát írnak elő nekik. A tervszerűség az egyik alappillérük, mondta Boros, aki a hazai helyzettel összevetve megállapította: „a magyar válogatottak élére hiába szerződtetnek nagynevű külföldi szakembereket, mert a levegőben lógnak.” Példaként említette a dán Kim Rasmussen szerződtetését, aki minden kétséget kizárólag remek, taktikailag felkészült szakember, de egyáltalán nem tudott stratégiát építeni magának. A harmadik csúcs, a szakmai vezetést felügyelő sportvezetői réteg sem tudta őt megfelelően kontrollálni és segíteni a munkáját; enélkül hiába jön ide sztáredző, elszigetelve dolgozik, ami nem működik.
