Napóleon második, száznapos uralmához kapcsolódik a népszerű anekdota arról, hogyan tálalja a sajtó a császár visszatérését. A történet ismert: 1815 tavaszán a száműzött hajóra szállt Elba szigetén, maroknyi hívével a dél-francia partokon kötött ki. Ám az ellene vezényelt királyi katonáknak – többségük a napóleoni háborúk veteránja – nem akarózott lőniük a karizmatikus hadvezérre, inkább csatlakoztak hozzá. A duzzadó sereg diadalmenetben vonult Párizsig, és egyetlen puskalövés nélkül megfutamította XVIII. Lajost.
Így követték egymást a Moniteur Universel szalagcímei a legenda szerint:
● A szörnyeteg megszökött száműzetéséből (március 9.)
● Partra szállt a korzikai törpe (március 10.)
● A zsarnok elhagyta Lyont (március 13.)
● Dijon felé menetel a bitorló (március 14.)
● Bonaparte tábornok közelít a fővároshoz (március 19.)
● Napóleon holnap eléri Párizst (március 20.)
● Hű alattvalói örömünneppel köszöntik Ő Császári Felségét (március 22.)
Gyönyörű sztori! Túl szép is, hogy igaz legyen. Újabban, hogy már digitalizálva, az interneten is elérhetők a régi címlapok, könnyűszerrel ellenőrizhető a valóságtartama. Lássuk, mit írt e drámai napokban az „általános figyelő”. Illúzióromboló az igazság: semmi effélét. A partraszállás utáni napon nem említi a császárt, utána pedig, bár helyt ad királyhű nyilatkozatoknak, meglepően visszafogottan tudósít közeledtéről. Sehol egy bitorló, sehol egy szörnyeteg, nem beszélve törpéről.
Ezt a vezető hírt találjuk a sorsdöntő napon, 1815. március 21-én, kedden: „Le Roi et les princes sont parti dans la nuit. S. M. l’Empereur est arrivé ce soir à 8 heures dans son palais des Tuileries. Il est entré à Paris à la tête des même troupes qu’on avait fait sortir ce matin pour s’opposé à son passage.” (A király és a hercegek távoztak az éjjel. Őfelsége a császár este 8 órakor érkezett palotájába, a Tuileriákba. Ugyanazon csapatok élén lépett be Párizsba, amelyeket azért küldtek, hogy szembeszálljanak menetével.)
A híres-nevezetes anekdotát az idősb Alexandre Dumas (1802–70) vetette papírra és tette közkinccsé, jó negyedszázaddal a Cent-Jours után. Példabeszédnek szánta arra, hogyan – s milyen szédítő gyorsasággal – hódol be az új hatalomnak a sajtó és a közvélemény változások idején. A három testőr és sok más romantikus kalandregény írója szenvedélyes mesélő volt, alighanem úgy érezte, ha valami ennyire frappáns, nem számít az epikai hitelesség – vagyis annak hiánya.
De még az is lehet, hogy Dumas jóhiszeműen járt el. Nem költötte a címeket, talán csak emlékezetből idézett valamit, ami a gyerekkorából rémlett neki. A korszak kutatója, David Montgomery szerint az anekdota eredeti forrása egy kortárs tréfa. A Le Nain Jaune (A sárga törpe) című, egyébként bonapartista szatirikus magazin nyomtatott ki igen hasonló címsorozatot, négy nappal az aktuális rendszerváltás után. Pimaszul szellemes ötlet volt a köpönyegforgatók gúnyolására, méltán nemesült klasszikussá: két évszázad alatt sem járt le a szavatossága. Nem is fog egyhamar.