Kevés kérdésben ért egyet az Egyesült Államok, Kína, az Európai Unió, Törökország India, Törökország, Oroszország, Irán, Pakisztán és India, ám az amerikai kivonulás májusi kezdete óta nyilvánosan mindnyájan ugyanazt azt az álláspontot hangoztatták Afganisztán kapcsán: nem fogják elismerni a tálibokat az ország vezetőiként, ha azok erővel ragadják magukhoz a hatalmat. A figyelmeztetés arra szolgált, hogy a tárgyalóasztalhoz tereljék az iszlamistákat, nemzetközi legitimációval kecsegtetve őket. Az üzenet azonban nem volt teljességgel hiteles, amit mi sem bizonyít jobban, mint tegnap Ben Wallace brit védelmi miniszter beismerése, miszerint szükség esetén mégis készek hivatalos kapcsolatot létesíteni a szélsőségesekkel, ha azok ígéretüknek megfelelően “felelősen” kormányoznak. A kínai, orosz és a pakisztáni vezetés szintén hajlandónak mutatkozik erre.
A 2001 előtti első tálib rezsimet mindössze három ország - az Egyesült Arab Emírségek, Pakisztán és Szaúd-Arábia - részesítette diplomáciai elismerésben. A körülmények azóta azonban jelentősen megváltoztak. A hidegháború lezárása után kialakult, az Egyesült Államok dominálta egypólusú világrend felborult, Kína szuperhatalommá nőtte ki magát, Oroszország pedig már nyíltan szembemegy a fennálló nemzetközi normákkal. Az ilyen éles geopolitikai versengésben a nemzetközi közösség nem fog úgy összezárni, mint bő két évtizeddel ezelőtt. Ezt alighanem az iszlamisták is felismerték, miután küldötteik elé Kínában és más országokban is vörös szőnyeget terítettek.
A nagyhatalmi szembenállásból a tálibok még katonailag is képesek voltak hasznot húzni. Washington szerint Moszkva például fegyvereket és kiképzést adott iszlamista mozgalom harcosainak, sőt, amerikai hírszerzési források állítják: az oroszok még vérdíjat is ajánlottak a NATO katonák megöléséért. A Kreml tagadta az erről szóló vádakat, ám elemzők nem tartják alaptalannak azokat. Az afgán titkosszolgálatok az idei lendületes tálib offenzívában az iszlamistákkal régóta ellentmondásos viszonyt ápoló Pakisztán és Irán keze nyomát is felfedezni vélték.
Habár az Egyesült Államok ellenfeleit kárörömmel tölti el a 20 év után csúfos záróakkorddal véget érő beavatkozás, a végeredmény számukra sem ideális. Irán menekülthullámmal néz szembe, ahogyan az Oroszország által saját érdekszférájának tekintett közép-ázsiai ex-szovjet tagköztársaságok is. Kína amiatt aggódik, hogy a tálibok menedéket biztosíthatnak ujgur szeparatistáknak. Az egész nemzetközi közösség tart attól, hogy Afganisztán ismét az Al-Kaida terrorszervezet bázisává válik, amely új erőre kaphat - a tálib siker pedig a hasonló iszlamista vagy dzsihádista szervezetek számára is inspirációt jelenthet.
A történelem bizonyos szempontból ismétli önmagát, a tálibok eredeti felemelkedéséhez is hatalmi játszmák vezettek. A 60-es években egyik oldalon Kína és Pakisztán, a másikon a Szovjetunió és India vetélkedett az afganisztáni befolyásért. Az 1978-as kommunista hatalomátvétel után a szovjetek bevonultak, mire az Egyesült Államok az iszlamista mudzsahedeket támogatta a rivális nagyhatalom ellen. A gerillacsoport vadhajtásaiból nőtt ki a tálib mozgalom és az Al-Kaida is. Habár korántsem vonható párhuzam a ‘80-as években kommunista rezsim meghonosítását megkísérlő Szovjetunió és a nyugati típusú demokrácia megteremtésére törekvő Egyesült Államok között, a kudarchoz mindkét esetben hozzájárult a világ megosztottsága.
Afganisztán a birodalmak temetőjének hírében áll, mivel sem Nagy Sándor makedón király, sem a XIX. században hatalmuk teljében lévő britek, sem a szovjetek, sem most az amerikaiak nem tudtak tartósan uralkodni a terület és annak felekezetileg-etnikailag megosztott népessége felett. Történészek azonban hangsúlyozzák, hogy ennél árnyaltabb a helyzet, már csak azért is, mert ezúttal is láthattuk, hogy a külföldi erők kiűzésében más idegen hatalmak is közreműködtek. A világias afgán államrendszer összeomlása esetleg elkerülhető lett volna, ha az egész világ az afgán nemzetépítési projekt pártján áll - vagy legalább egyetlen ország sem szabotálja azt.
Biden, ahogy Trump is, előre szólt
„Biden átkozottul világos volt Afganisztánt illetően. Azt mondta, marha gyorsan ki kell onnan jönni” – idézett a BBC egy volt amerikai diplomatát, aki az akkori alelnökkel együtt ülte végig a nemzetbiztonsági tanács 2009-es megbeszéléseit. Joe Biden szenátorként 2001 őszén, az al-Kaida terrortámadásait követően megszavazta az afganisztáni háborúra szóló felhatalmazást, de a tálibok hatalmának megdöntését követően gyorsan kivonulás-párti lett. Úgy vélte, hogy az alapvető cél elérését, az Al-Kaida támaszpontjainak felszámolását követően az Egyesült Államoknak nincs dolga az országban. Az 1950-es évek és Dwight Eisenhower óta ő az első amerikai elnök, akinek saját gyermeke is szolgált háborúban. Még alelnökként egyszer ingerült szóváltásba keveredett egy tábornokkal arról, hogy miért is kellene Irakból éppen visszatért fiának újra háborúba mennie az afgán nők jogaiért.
Az iszlamistákat az amerikaiak nem egyedül, hanem az úgynevezett Északi Szövetséggel közösen győzték le. Akkor úgy tűnt, hogy az üzbég, tádzsik és egyéb hadurak elég katonai erővel rendelkeznek a tálibok féken tartásához - legfeljebb egy kis amerikai segítségre van szükségük. Ez tartott két évtizedig, került a rengeteg afgán halotton kívül több mint 2300 amerikai és 1200 szövetséges katona életébe, illetve mintegy ezer milliárd dollárba. George W. Bush elnök figyelme átterelődött az iraki háborúra, miközben a hatalomba segített új afgán vezetők is rájöttek, hogyan lehet megfejni a naiv amerikaiakat. Közben az ország jelentős térségeiben zavartalanul folytatódott, amivel a helyiek évszázadok óta foglalkoztak és talán egyedül értettek, az ópiumtermesztés. A központi kormány nem tudta, de valószínűleg nem is akarta felszámolni a törzsi viszonyokat, mindent a külföldi katonai és gazdasági támogatásra tett föl, közben pedig elidegenítette az Északi Szövetség sok, még a szovjetek elleni háborúban kiemelkedett vezetőjét.
Nem csak Biden látta, hogy ennek így semmi értelme. 2008-ban Barack Obama is a háború befejezésével, a katonák hazahozatalával kampányolt, ám elnökként nem merte kiadni a kivonulási parancsot. Elhitte tábornokainak, hogy még néhány ezer katonával át tudják billenteni a helyzetet és végképp legyőzik a tálibokat. 2009 februárjában 17 ezer fős erősítést küldött a már Afganisztánban lévő 36 ezer amerikai és 32 ezer nyugati szövetséges mellé. A nemzetközi közvéleménynek ez olyannyira nem volt ellenére, hogy az Egyesült Államok első fekete elnöke abban az évben még Nobel-Békedíjat is kapott.
Az idő múlásával azonban egyre világosabb lett, hogy a szövetségesek nem képesek Afganisztánból nyugati típusú demokráciát faragni. 2016-ban Donald Trump is a katonák hazahozatalát ígérte. Váratlan választási győzelmében az is közrejátszott, hogy ellenlábasa, Hillary Clinton Obama korábbi külügyminisztereként támogatta a csapaterősítést. Elődjétől eltérően Trump valóban megkezdte a kivonulás előkészítését, ám mint mindent, ezt is a maga „üzletember” feje után menve tette. Dohában az USA tavaly különmegállapodást kötött a tálibokkal arról, hogy azok a külföldi katonák távozása fejében távol tartják a terrorszervezeteket. A kabuli kormány elismeréséről vagy az elmúlt 20 évben elért társadalmi eredmények megőrzéséről nem volt szó, a határidő pedig 2021 május 1. volt – ezt tolta ki az új elnök négy hónappal.
A trumpisták most sietve Bident teszik felelőssé – a konzervatív irányultságú Wall Street Journal egyik tipikus cikkének címe szerint „Amerika megadta magát”, a Republikánus Párt Országos Bizottsága (RNC) pedig sietve eltávolította honlapjáról a kivonulást támogató korábbi közleményt. Trump azzal vádolja Bident, hogy „megfutamodott”, ahelyett, hogy követte volna az előző kormányzat által hátrahagyott tervet. Erre az elnök azzal vágott vissza, hogy elődjétől a 2001 óta leggyengébb hadszíntéri pozíciót örökölte. A Trumpot máskor is bíráló, s a háború első felében alelnökként a politikát alakító Dick Cheney az előző és a mostani elnök közös hibájának tartja a történteket: szerinte nem lett volna szabad belemenni a dohai alkuba, de Bidennek sem kellett volna elkapkodnia a tényleges kivonulás bejelentését.
Az elnök hamarosan tévébeszédben próbálja majd megvédeni döntését. Ahogy eddig, feltehetően ismét azzal fog érvelni, hogy amit húsz év alatt sem sikerült, azt még egy vagy akár öt év alatt sem tudták volna megoldani. A kommentátorok pedig már azon töprengenek, hogy milyen hatással lesz mindez a 2022-es közbülső választásokra. Egy májusi felmérés szerint az amerikaiak 70 százaléka egyetért azzal, hogy már nincs dolguk Afganisztánban és helyesli a kivonulást. Ez persze megváltozhat, ha Kabul drámaian gyors eleste nyomán vérengzésekről, tömeges megtorlásról érkeznek majd képsorok.
