A „Norvég Alap” gyakorlatilag Norvégia pénze (bár 3 százalékát Izland és Liechtenstein adja). Célja 16 elmaradottabb EU tag-ország – köztük hazánk – támogatása. Sokféle célra lehet költeni a Norvég Alaptól kapott támogatást, de köztük az egyik az – s ez már az alapító okiratukban is szerepel –, hogy minden kedvezményezett országban induljon külön program a civil szektor támogatására nagyjából az adott országra jutó támogatás 10 százalékának erejéig. A 2009–2014-es támogatási időszakban 153 millió eurót kaptunk, így a 2011. októberében aláírt szerződés értelmében azokban az években 14 millió euró segítette a hazai civil szektort.
A Norvég Alap szabályzata szerint a támogatási összeg 90 százaléka fölött mindig az adott kormány rendelkezik, 10 százalékának felhasználásáért azonban a norvégok felelnek oly módon, hogy nyílt pályázat útján kiválasztanak egy független kezelő szervezetet; olyat, amely valóban nem függ sem a kormánytól, sem más hatóságtól vagy párttól. A norvégok annyira fontosnak tartják ezt a függetlenséget, hogy még a jelentkezők pályázatait sem ők értékelik, hanem egy brüsszeli iroda. Azt is rögzítették, hogy mindenképpen a megadott szakmai szempontok alapján legtöbb pontot kapó pályázót kell megbízni, s ebbe nem szólhatnak bele a nemzeti kormányok.
A 2009–2014-es támogatási ciklusban ez így is volt. Az Ökotárs Alapítvány nyerte el a belső pályáztatás és pénzkezelés jogát, s a civil világ köz-megelégedésére látták el ezt a feladatot.
2014-ben azonban minden megváltozott. A kormánypárton és a kormányon elhatalmasodott az a látásmód, hogy „minket választottak meg, tehát mi mondjuk meg, hogy mi legyen, s abba senki se szóljon bele”. Ez az attitűd pedig értelemszerűen civil-ellenességet („civil-fóbiát”) is jelent, hiszen a civil szervezeteknek lényegi sajátja, hogy – szakértelmükből fakadóan, vagy mert a lakosság érdekeit képviselik – „beleszólnak”. Véleményük van, javaslatokat tesznek, vitatkoznak, tiltakoznak. Ezt pedig Orbán Viktor és csapata azóta is rettentő nehezen viseli el.
Emlékezzünk csak arra, hogy 2014-ben, szinte napokkal azután, hogy a Fidesz ismét győzött a választáson, a kormány hogyan „rontott neki” az Ökotárs Alapítványnak. Móra Veronikát (az alapítvány vezetőjét) készenléti rendőrök vitték el az irodájából, partnereinél és egyes munkatársainál házkutatást tartottak, a vezetőség tagjainak lakásán lefoglalták a személyi számítógépeket; aztán még ráküldték a szervezetre a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt, a NAV-ot és a rendőrséget is. De hiába harciaskodtak, még a vádemelésig sem jutottak el, mert nem találtak rá semmi indokot. Az ugyanis nem elegendő ok, hogy a nyertes pályázók között voltak kormányzati döntéseket kifogásoló szervezetek is. Az Ökotárs ellen irányuló vizsgálatoknak mindig az lett a végeredménye, hogy nem történt semmiféle szabály- vagy törvénysértés.
2014-től kezdve azonban alapvetően megváltozott a Norvég Alap helyzete Magyarországon. Az Orbán-kormány – masszív és gusztustalan „Sorosozás” kíséretében – egyre emeltebb hangon írta-mondta, hogy nagyobb beleszólást akar a pénzek elköltésébe, s ragaszkodik ahhoz, hogy a jövőben a Norvég Alap támogatásának teljes összege – tehát a kizárólag a civilekre tartozó 10 százalékot beleértve – fölött is legyen valamiféle hatalma, érdekérvényesítő ereje.
2016-ban kezdődtek csak meg a Norvég Alap 2014–2021-es támogatási ciklusáról szóló tárgyalások. (Hát, nem nagyon igyekezett a kormány!) Ugyanakkor 2019-ben még mindig csak ott tartottunk, hogy a 16 kedvezményezett európai ország közül 15 már aláírta a támogatási szerződését, csak Magyarország nem. A késlekedés oka – a norvégok kulturált fogalmazásában – „a civil alappal kapcsolatos véleménykülönbség” volt. Ez tárgyszerűen azt jelentette, hogy Orbán állandóan visszatért ahhoz az igényéhez, hogy beleszólása legyen a „civil keret” kezelőjének kinevezésébe, a norvégok pedig következetesen azt jelezték, hogy erre a saját szabályaik értelmében nincs lehetőség. Jellemző, hogy az ITM ugyanezt így fogalmazta meg: „Magyarország diktátumok helyett partneri kapcsolat keretében, egyenlő feltételek mellett kíván együttműködni a donor államokkal”. Vagyis már akkor felbukkant annak lehetősége, hogy Orbán inkább lemond nagyjából 70 milliárd forintról, mint hogy abból 7 milliárdot ne ő oszthasson szét.
Végül a magyar kormány 2020. december 21-én (kényszeredetten) aláírta a norvégokkal a megállapodást arról, hogy Magyarország 214,6 millió euró támogatást kap, melyből 10,9 millió euró a civil keret. A megállapodás záradéka szerint addig egyetlen program sem hagyható jóvá, amíg nem történt meg a civil alap kezelőjének kinevezése (melynek határideje július 21. volt).
Ebben a megállapodásban van két nem igazán feltűnő, mégis nagyon jelentős hátrány a civilek számára. Az egyik az, hogy a megállapodás szerint a civil-keret összege nagyon távol van az „adott országra jutó keret 10 százalékától”, hiszen csak kb. 5 százalék. A másik pedig az, hogy már közel van a támogatási időszak vége, s ha meg is hosszabbítják a felhasználás időkeretét mondjuk egy évvel, akkor is többéves hátrányt szenvedtek a civil szervezetek a munka elvégzéséhez rendelkezésükre álló időtartamot tekintve. A kormányt – országos költségvetési pénzekkel gazdálkodva – sokkalta kevésbé hozza hátrányos helyzetbe egy ilyen helyzet, mint a szinte mindig pénzszűkében lévő civil szervezeteket. Hamis érv lenne tehát, hogy a kormány ezzel a késlekedéssel nemcsak a civileknek ártott, hanem magának is. Nem meglepő, hogy még egy forint sem érkezett be, de a kormány már szervezi is a Norvég Alaphoz beadott tervből azokat a programokat, amelyeknek a finanszírozásáról egyértelműen ő dönt.
A norvégokkal kötött megállapodás aláírását követően (január 14-én) a kormány hivatalos hirdetést tett közzé: „Örömmel értesítjük a leendő pályázókat, hogy 2020. december 22-től elérhetővé vált az EGT és Norvég Alap 2014-2021 vonatkozásában a donor országok által felügyelt Civil Támogatási Alap (Active Citizens Fund) Alapkezelőjének kiválasztására meghirdetett pályázati felhívás.” Erősen zavaros, hogy ha január 14-én teszik közzé a pályázati hirdetést, akkor miképpen értelmezendő, hogy az már „december 22-től elérhető”, de ezen tegyük túl magunkat. Inkább figyeljünk a folytatásra.
A jelek szerint hét konzorcium adott be pályázatot. Ez nem rossz. És a felkért brüsszeli bizottságtól is időben megérkeztek a pontszámok. Lehet dönteni. Július 21-én össze is ültek az illetékesek. Eredmény azonban nem született. Pontosabban „nemleges” eredmény született. A legmagasabb pontszámot kapott szervezetet (nem tudjuk, hogy melyik az) ugyanis a magyar kormány nem fogadja el. A norvégok azonban – saját szabályaiknak megfelelően – nem bízhatnak meg mást a civil alap kezelésével. „A donor országok és Magyarország nem tudott megállapodni a civileknek szóló támogatás kezelőjében – mondta a norvég külügyminisztérium képviselője –, ezért ebben a támogatási időszakban Magyarországon nem lesznek »Norvég Alapból« finanszírozott programok; Magyarország elveszíti a hozzáférést az alapokból előirányzott mintegy 214,6 millió euróhoz”
Gulyás Gergely a kormányinfón július 22-én másként fogalmazott: szerinte Norvégia „tartozik nekünk ezzel a pénzzel”, csak nem találta meg a megfelelő formát, hogy meg is adja.
Mérhetetlenül szomorú – és felháborító! –, hogy bár Magyarország lett volna a Norvég Alap harmadik legnagyobb kedvezményezettje, de a neki szánt pénzből egy fillér sem érkezik meg, mert a magyar kormány köti az ebet a karóhoz, hogy rajta akarja tartani a szemét a civil keret kezelőjén. Vagy más szavakkal: ragaszkodik ahhoz, hogy beleszólása legyen abba: mely szervezeteknek és milyen célra juthasson ebből a pénzből.
Elgondolkoztató, hogy országunk kormánya és miniszterelnöke inkább veszni hagy 214,6 millió euró támogatást, csak nehogy a magyar civil szervezetek az ő kontrollja nélkül használhassák fel ennek az 5 százalékát. Ez súlyosan felelőtlen – és ráadásul fejlődéslélektanilag nem-felnőtt – viselkedés.
Nyilván a kormány is tudatában van annak, hogy Norvégia csak a legmagasabb pontszámút fogadhatja el, hiába „érvényes” a további hat pályázat is. Ezt tudva könnyű – hiszen tárgytalan – azzal kérkedni, hogy „mi” bezzeg hatot is elfogadtunk volna, „ők” pedig csak egyet. 3) Nehezményezi a lap, hogy „a norvég fél nemet mondott olyan nagy múltú, jelentős hazai és nemzetközi tapasztalatú, erős és független szervezetekre, mint például a Magyar Vöröskereszt vagy a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat.”
Lehet, hogy az újságíró nem tudta, de utánanézhetett volna, hogy a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat magyar szervezetének Kövér László az elnöke, akiről távolról sem állítható, hogy független. Gyanítható, hogy maga a pályázó szervezet is tisztában volt azzal, hogy eleve ki lesz zárva a lehetséges jelöltek közül. 4) „Korábban két ciklusban is az Ökotárs Alapítvány vezette konzorciumot jelölték ki alapkezelőnek, amelynek az elmúlt években többször is megkérdőjeleződött a politikai függetlensége”.
Persze, maga a kormány kérdőjelezte meg. Más nem!
