A múlt héten nyaralni készültem az Őrségbe, de a várva várt falusi vendégház helyett meglepetésemre egy pszichiátrián kötöttem ki. Nem részletezném közelebbről, hogy mi történt, maradjunk annyiban, hogy egyszerre túl sok minden összejött. A pszichiátrián sok újdonságot nem hallok magamról, megállapítják a szokásos diagnózist (bipoláris affektív zavar, súlyos depresszió pszichotikus tünetekkel), majd egy kimondottan rokonszenves, öreg doki kezdeményez beszélgetést velem, aki a kopott plédjébe burkolózva úgy gubbaszt az íróasztalánál, mint egy vén, megszürkült dolmányos varjú. Sokáig nem szól, az arcomat fürkészi, majd hosszú hallgatás után azt mondja:
– Menjen ki a piacra.
– Tessék? – rezzenek föl.
– Mondom, menjen ki a piacra, s nézzen körül. Melyik piac van magához közel, a Klauzál téri? Menjen oda és vegyen egy fél kiló áfonyát. Az kitart három-négy napig is. Vegyen őszibarackot, meg meggyet, ha még ilyenkor talál. Nézelődjön, keresgéljen. Kezdjen élni!
Nem nagyon tudom, hogy mit mondjak, mert az elmúlt napokban sok minden járt az eszemben, de a Klauzál téri piac, az például egyáltalán nem.
– Mi van, miért hallgat? Nem érti, amit mondok? – reccsen rám az öreg, mire zavartan bólogatok:
– De, de. Értem. Illetve nem értem. Miért vegyek áfonyát?
– Mert az jó a szemre. Maga mondta, hogy van valami probléma a szemével, nem?
– De.
– Akkor mit értetlenkedik? Vegyen áfonyát és örüljön neki. Melyik szemével van baj?
– A jobb szememmel.
– És a másik?
– Az rendben van.
– Akkor meg mit nyafog? Egy szemmel maga szerint nem lehet élni?
Csönd. Nem tudom, mit mondjak.
– Válaszoljon arra, amit kérdeztem – dörren rám. – Maga nem tűnik buta embernek, mondja meg nekem őszintén, hogy maga szerint lehet élni egy szemmel vagy nem lehet?
– Hát… Szerintem lehet.
– Na látja. Ez már egy jó pont. Ezzel már lehet valamit kezdeni. Menjen ki a piacra, és nézzen körül, amíg még van mivel. Nézze meg azokat a szép, friss gyümölcsöket, és képzelje csak el, hogy azok éppen úgy el fognak enyészni, mint minden más ezen a Földön. Én is el fogok enyészni. És maga is el fog enyészni, kedves uram, ne tegyen úgy, mintha ezt eddig nem tudta volna. Ennek a világnak ez a rendje. De minek elébe menni az enyészetnek? Maga nem tűnik buta embernek, mondja meg, miért nem akar maga reggelente piacra járni, friss gyümölcsöket szagolgatni és nőket nézegetni? Talán nincs pénze gyümölcsöt venni?
– De, van…
– Na, látja! Ez a második jó pont. Van szeme, van pénze, mit akar még?
Nézem a szikár, bölcs, öreg arcot, s megint majdnem elbőgöm magam. Nahát, nahát, micsoda meglepetéseket okoz az Örökkévaló – nem is ilyennek képzeltem az angyalokat.
Bár az még mindig rejtély számomra, hogy az Örökkévaló miért látta jobbnak, hogy kórházban legyek az Őrség helyett. A szálláshely mindenesetre jól járt, mert a szállásdíjat előre kifizettük, de teljes egészében nem laktuk le – a szóban forgó vendégház tulajdonosainak helyében erre azért mondanék egy áldást. Ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen szerencséjük velem.