Nem sok esélye van annak, aki Magyarországon bankrablónak áll: bár a rendőrség most még hajtóvadászatot folytat a hétfői Kolozsvári utcai bankrabló ellen, ám az elmúlt évek-évtizedek példái azt mutatják, hogy az elkövető előbb-vagy utóbb a rendőrségen majd a bíróság előtt találja magát. A bankrablás ugyanis csak a filmekben tűnik a „nagy balhénak”.
Mint megírtuk: fegyverrel, vagy annak látszó tárggyal fenyegetve követelt pénzt ismeretlen tettes egy pénzintézet alkalmazottaitól Budapest XV. kerületében hétfő délután öt óra körül. A tettesnek sikerült elmenekülni a zsákmánnyal. Lövés nem dördült, nem sérült meg senki, a sokkos állapotban lévő alkalmazottakhoz mentőt kellett hívni.
Szakértők szerint a valóságban mára a pénzintézeti rablás az egyik legreménytelenebb bűnügyi vállalkozás, ahol szinte csak megbukni lehet. Nem véletlen, hogy még a bankrablások „hőskorában” - a kilencvenes években - az akkor virágkorát élő, honi szervezett bűnözés nagykutyáinak eszébe sem jutott ezzel kísérletezni, bár sokan közülük profi betörőként kezdték a bűnözői karrierjüket, sőt. Az akkori maffia „katonái” közül, ha valaki saját szakállára bankrablással kísérletezik, jó eséllyel a saját halálos ítéletét írta volna alá, mivel nagy valószínűséggel „beborul” és személye terhessé vált volna a bűnszervezet számára. Pedig akkor még volt lehetőség egy-egy bankfiók megsarcolásával komolyabb bevételre szert tenni.
Mára a bankbiztonsági berendezések és előírások mellett, ha valakinek sikerül is végrehajtani az akciót, csak kisebb összeget tud zsákmányolni, mivel a pénztárak időzárasak, így nagyobb, több milliós tételhez csak addigra juthatna a tettes, amikor a rendőrség már régen a helyszínre érkezett. Így a bankrablásokat ma jellemzően néhány százezer, legfeljebb egy-két millió forintért követik el. Az ORFK adatai szerint 2014-ben Magyarországon összesen 17 millió forintot raboltak el bankokból. Összehasonlításul: a kilencvenes évek legismertebb – azóta jó útra tért – bankrablója, „viszkis” Ambrus Attila az 1999-es elfogása előtti utolsó támadásánál 47,3 milliót kasszírozott.
Ráadásul a forgalmas közterületen a bankokból kilépő elkövető szinte biztos lehet abba, hogy megannyi kamerafelvétel lesz róla, érkezéséről, távozásáról, amivel a menekülési útvonalát hamar feltérképezik. Végül a pénzt sem tudja csak úgy elkölteni, ha fizetni próbálna a bankrablásból származó bankjeggyel, úgy meglehetősen gyorsan a nyomára akadnának. Mindezek miatt a bankrablások kilencvenes évekbeli felfutása óta, amikor éves szinten 100-120 ilyen bűncselekményt követtek el, mondhatni leáldozott ennek a bűnügyi formának. Az elkövetések 2011-12-es kis megugrását leszámítva évről-évre kevesebb a pénzintézet elleni rablótámadás.
Végh József túsztárgyaló pályafutása során számos elkövetővel személyesen találkozott, volt, akivel tárgyalt is. Mint mondja: Magyarországon a bankrablásokat általában egyedül követik el és jellemzően átgondolatlanul, olyanok, akik nem tervezik meg előre akciójukat, illetve a pénz elköltését sem. Az esetek nagy többségében a bankrablók időleges pénzzavarral küzdő emberek, aki sürgősen pénzhez akarnak jutni, így többnyire eszük ágában sincs ölni, megelégednek egy kisebb összeggel is, ha pedig nem jutnak hozzá a zsákmányhoz, akkor rövid úton menekülőre fogják. Általában hamar rendőrkézre kerülnek, mivel az elkövetés során - a komoly lelki stressz alatt - jókora hibákat vétenek. Természetesen minden elkövetésre, úgy a mostani esetre is igaz, ha a rabló fegyvernek látszó tárggyal lép a bankfiókba, úgy a legokosabb, ha teljesítik minden utasítását és nem kezd senki semmilyen magánakcióba. Az ugyanis kiszámíthatatlan, hogy ki az, aki esetleg nem a fent említett típusú bankrabló közé tartozik.
Végh József pályafutásának egyik kiemelkedő esete volt a 2007-es Széna téri OTP fiók elleni támadás, ahol a túszokat ejtett bankrablóval kellett tárgyalnia. Mint később kiderült, az elkövető alkoholt és kábítószert is fogyasztott, ám vélhetőleg enélkül is rendkívül agresszív, kiszámíthatatlan és labilis volt, így végül a rendőrök a kommandós akció mellett döntöttek, melynek során lelőtték az elkövetőt. „Bátortalan öngyilkosként” – jellemezte Végh József ezt a nem is túl ritka bűnözőtípust, aki általában kevés pénzt kér, sokszor megvárja a rendőröket, és ,,úgy van vele, hogy vagy hozzájut a pénzhez vagy meghal” – magyarázta az ilyenkor az elkövetőben lejátszódó folyamatot.
