Az utóbbi hónapokban lassan csökkent Joe Biden támogatottsága, bár még most is meghaladja az 50 százalékot, amit Donald Trump egyetlen pillanatra sem tudott elérni. A 2022-es közbülső választások szempontjából nem lényegtelen, hogy meddig tart Bidennél ez a negatív tendencia. A tét a jelenlegi, viszonylag ritkán előálló állapot meghosszabbítása, azaz a Fehér Ház mellett a képviselőház és a szenátus megtartása egy párt kezében. Ha valami segíthet Bidennek visszaszerezni a Demokrata Párt elbizonytalanodó szavazóit, az alighanem az a mintegy ezer milliárd dolláros infrastruktúra-fejlesztési csomag, amelynek szenátusi végszavazása éppen egybeesett lapzártánkkal.
A voksolás kimenetele aligha kétséges, mert az 50 demokrata párti és független szenátor mellett előzetesen 18 republikánus is támogatta a tervezetet, s utóbbiak közül azóta is csak ketten dezertáltak – pont azok, akiknek jövőre kell a választók elé állniuk. Az ő pálfordulásuk is jelzi, milyen dilemma feszegeti a jobboldalt. Szavazóik többsége még mindig Trumpra hallgat és a vérig sértett exelnök hallani sem akar semmilyen együttműködésről a liberálisokkal. Ellenkezőleg, trumpista előválasztási kihívókkal fenyegeti azokat a „csak nevükben republikánusokat”, akik hajlandók lepaktálni az ellenséggel.
Az amerikai politikai hagyomány jelentős részben a két oldal macerás és bizonytalan, de végül tartós eredményeket hozó együttműködésén alapszik. Az utak, hidak, repülőterek, kikötők és vízvezetékek korszerűsítése, a széles sávú internet kiépítése nagyon népszerű a lakosság körében, a szenátorok pedig mindig szeretnek azzal büszkélkedni, hogy mennyi pénzt, beruházást vagy munkahelyet szereztek államuknak Washingtonban. Olyannyira, hogy a korábbi, a koronavírus-járvány káros hatásainak enyhítésére elfogadott csomagokból fakadó kedvezményekkel utólag olyanok is dicsekedtek, akik pedig ellene szavaztak.
Az infrastruktúra-tervnek így is vannak ellenzői, akik szerint az egyenes út a szocializmusba és az 550 milliárd dollár új pénzt tartalmazó törvény voltaképpen „kapudrog”, ami után jönnek majd a nehezebb szerek, a még nagyobb kiadással járó javaslatok. Vannak republikánusok, akik négy önfeledt év után most találtak vissza a költségvetési szigorról vallott korábbi nézeteikhez és a hiánytól, illetve az infláció növekedésétől féltik a gazdaságot. Trump nem tudott koherens ellenérveket felsorakoztatni, de neki és táborának az is elég, hogy az elképzelés Bidentől indult.
Ebben lehet némi logika, mert az elnök célja éppen a hídépítés, azaz a megosztottság enyhítése, az együttműködés gyakorlatának felélesztése. Trump jól érzékeli, hogy ha ez sikerül, akkor az ő csillaga végképp leáldozhat és kicsúszhat kezéből a Republikánus Párt. Ez, amellett, hogy bántaná a hiúságát, azzal a veszéllyel is járna, hogy elveszítené politikai védettségét a viselt dolgai miatt ellene folyó, potenciálisan börtönnel fenyegető eljárásokban.
Az is igaz, hogy a boksz nyelvén szólva a mostani csomag még csak a jobb felütés, ami után következik a bal csapott: egy 3500 milliárd dolláros, a költségvetési törvénybe ágyazott tervezet, amely az állami óvodák bevezetésétől az idősgondozásig egy sor kérdésben átalakítaná az amerikai társadalmat. Ehhez esetleg egyáltalán nem is kell republikánus szavazat, Bidennek elég lehet, ha a közös cél érdekében egyben tudja tartani a Demokrata Párt mérsékelt és progresszív szárnyát, amire amúgy az infrastruktúra-törvény képviselőházi elfogadásához is szükség lesz, mert anélkül mit sem ér a szenátusi győzelem.
