Az elmúlt 50-60 évben Amerikában és az elmúlt 20-30 évben Magyarországon az emberek életkilátása nagymértékben megnőtt. A legfrissebb adatok szerint az amerikai és a magyar nők várható élettartama 81, illetve 80 év, a férfiaké 76 és 73. Egyre többen vannak a kilencvenévesek, és az Egyesült Államokban ma már a 100 éves ember sem ritkaság.
Számos oka van a megemelkedett életkilátásnak: kevesebb dohányzás, koleszterin-csökkentő orvosságok használata, a magas vérnyomás kezelése, egészséges táplálkozás stb. De szerintem, a fő ok - legalábbis az Egyesült Államokban - a jólét, amely biztosítja a gazdagoknak és a tehetősöknek a gondtalan megélhetést és a gondos és átfogó orvosi és ápolói ellátást nyugdíjas éveikben.
Amerikában az életkilátás meghosszabbodásával és a jólét beálltával megváltozott az emberek öregséggel kapcsolatos szemlélete. Általános vélekedés szerint a 65 évnél idősebbek „öregek”. Ezzel szemben a 65 évnél idősebbek szerint ez a korhatár 74 év. A közbeszédben az, hogy valaki „öreg”, kerülendő szóhasználat; valaki lehet „korosabb”, esetleg „rangidős” vagy „szenior”, de semmiképpen sem „öreg”. A „vén” egyenesen sértés; a 80 évnél idősebbek „szuper idősek”.
Amerikában nincs kötelező nyugdíjazási kor. A 65 éven felüli emberek 30 százaléka dolgozik teljes vagy részleges munkaidőben, sokan közülük életük végéig. Akik nem dolgoznak, élvezik „aranyéveiket”. Nincsenek áthidalhatatlan anyagi gondjaik: az átlag, évi 30 ezer dollár társadalombiztosításon kívül jóformán mindenkinek van magán-nyugdíjbiztosítása, megtakarítása és befektetése. A gazdagok utaznak a vándormadarakkal, télen délre, Floridába vagy Arizonába, nyáron északra, a kanadai határ közelébe. A kevésbé gazdagok, ha már nem dolgoznak, egész évben horgásznak – télen a jégbe léket fúrva –, ősszel meg vadásznak, mindkét esetben remek felszereléssel.
Amikor az „aranyéveknek” vége, az öregek magukra vannak utalva. Az Egyesült Államokban az elmúlt 60-70 évben a családok szétszéledtek, ritkaság, hogy az öregek a családjuk körében halnak meg. Érdekes, hogy az öregek a család jelenlétét nem is igénylik, ragaszkodnak a függetlenségükhöz, szívesebben halnak meg a saját otthonukban vagy egy összkomfortos idősek otthonában. Ez utóbbi megoldás azonban sok pénzbe kerül. Ezért van az, hogy sokan közülük a vagyonuk nagy részét átruházzák gyerekeikre annak érdekében, hogy így legyenek jogosultak állami segélyezésre. Vannak ügyvédek, akik ezeknek az átruházásoknak a lebonyolítására szakosítják magukat.
A meghosszabbodott életkor és a jólét megváltoztatta az emberek halálszemléletét: ameddig csak lehet, elhessegetik a halálnak még a gondolatát is. Társasági körben nem illik megemlíteni a halált. Nincs többé gyász feketében, fekete zászlót sem látni sehol. Gyászszertartások még vannak, de a résztvevők többsége színes, mindennapi ruhát visel, nem gyászolni mennek, hanem az „élet ünneplésére”. Temetőbe nagyon kevesen járnak. Amerikában ma már csak a bevándorló dél- és közép-amerikaiak gyászolnak hagyományos módon.
Az Egyesült Államokban nem könnyű többé meghalni, hacsak hirtelen nem: ezt nem akarja az ember – ami érthető –, de nem is hagyják. Hiába végrendelkezett a beteg, hogy nem akar intenzív betegellátást a végnapjaiban, a rokonok, az orvosok és az ápolók rábeszélik, hogy vállalja; vagy ha a beteg döntésképtelen, ők döntenek helyette, és folytatják az életben tartó kezelést. 2017-ben az emberek 70 százaléka kórházban vagy gyógyintézetben halt meg, ahol a 90 évesek is intenzív, sok esetben fölösleges vagy hiábavaló kezelésben részesülnek. (Az orvosok is tudják ezt; 72 százalékuk az otthonában hal meg.)
Ennek nemcsak szemléleti, hanem gazdasági okai is vannak. Az egészségügy Amerikában - a hadiipar mellett - a legnagyobb üzleti vállalkozás, a nemzeti össztermék 20-25 százalékát teszi ki. Amerika egy főre számítva kétszer annyit költ egészségügyi ellátásra, mint a gazdag nyugat-európai országok, és ennek 30 százalékát az egy évnél kevesebb életkilátással rendelkező betegekre. A biztosító vállalatok befektetői érdekeltek a lehető legszélesebb körű egészségügyi ellátásban, úgyszintén az orvosok, akik sok esetben ugyancsak befektetők, vagy magánvállalkozók ezen a téren. Napjainkban, a világjárvány idején, az orvosok és az ápolók azokat a betegeket is megpróbálják újraéleszteni, akik többhetes altatás és mesterséges lélegeztetés ellenére halnak meg. A többhetes kezelés dollármilliókba kerül.
Világszerte, így Magyarországon is nehéz ellenállni az amerikai példának, nemcsak az életvitelben, hanem a haldokló betegek ellátásban is. Minket, magyarokat anyagi korlátaink kényszerítenek jobb belátásra. A halál gondolata egyelőre közelebb áll hozzánk, mint az amerikaiakhoz.
2020-ban amerikai lakóhelyemen, Minneapolisban Aldo Morino, egy olasz származású szobrász, lányom egykori tanítómestere hasnyálmirigy rákban haldoklott. Nemet mondott a kórházi kezelésre. - Amikor sor kerül erre a szembesülésre, sokan küzdenek ellene – mondta –, tele vannak önbecsüléssel... nagy szükségük van rá. Nekem nincs, nekem jó itt, a környezetemben, az emberekkel, akik körülvesznek, úgyhogy nincs mitől tartani, mitől félni, ez így van rendjén. Van, amikor a halál nem egy küzdelem, hanem egy folyamat.