Sógorom szól, várjunk, felveszi az egészet, csak a kocsiban hagyta a telefonját, visszamegy érte. Állunk a kennel ajtajában, kiriglizem, de nem nyitom ki. A kecske odajön a rácshoz, János megvakarja a szakálla alatt a torkát. A kecske a kezét nyalogatja. Az izzadságot érzi, szereti a sót, mondja. A kutya fél éve döglött meg, a feleségem azt mondta, nem akar másikat, pedig János szólt, hogy tud szerezni egy ugyanolyan ónémetjuhász-kölyköt, igaz, papírok nélkül, de az asszony azt mondta, neki már nem kell több. János bármit megszerez. Általánosban évfolyamtársak voltunk, de bukott, nem velünk ballagott. Mikor sógor telefonált, hogy jön haza németből, jó lenne bográcsozni, szerezzek húst, felhívtam. Kéne pár kiló birka, pörköltnek. Ha kell, van, de tudok jobbat, válaszolta, aztán megkérdezte, hogy ettem-e már kecskét. Nem. Finomabb, mint a birka, nem olyan faggyús. Mennyi? Ingyen adja, ne foglalkozzak vele, most kapta az egyik emberétől, kétéves, zsenge, nem öreg, majd visz cserébe a pörköltből, csak az van, hogy nekünk kell levágni. Jó, feleltem. Másnap beállított a kecskével.
Mindjárt, mondja a sógorom, megáll előttünk, telefonja képernyőjén néz minket. Most jó, kezdhetitek! Résnyire nyitom a kennel ajtaját, a kecske kidugja a fejét, hurkot dobok rá, óvatosan megszorítom. Elengedem az ajtót, János elindul, a kecske engedelmesen követi. Hol csináljuk, kérdi. A garázs előtt a betonon, mondom. Vezetjük a kecskét a garázshoz, az állat halkan mekeg, az orrával bökdösi János seggét. Maradj már, üt rá. Sógor a telefonja képernyőjére bámulva hátrál, rögzíti minden mozdulatunkat. A garázs előtt megállunk. És most, kérdezem. Kéne egy kés, mondja. Lavórt is hozzak? Minek? Vérnek. Azzal meg mit akarsz? Nem tudom, nem szokták megabálni? Mint a disznónak? Ja. Nem, kecskének nem szokták. Csak kiengedjük. Ide a betonra? Utána hogy mosom le? János ezen elgondolkodik. Majd úgy csináljuk, hogy a feje a füvön legyen. Kihozom a kést a konyhából, megnézi az élét, jó lesz. Én vágom, te tartod, mondja. Ne bénázzatok már annyit, a sógorom egy pillanatra kinéz a telefonja mögül.
Ránehezedünk a kecskére, az állat engedelmesen lefekszik, feje a füvön, teste a betonon. Be kell fogni a pofáját, mondja János. Értetlenül nézek rá. Sírnak. Akitől hoztam, szólt, hogy fogjuk be a pofáját, mikor vágjuk, mert úgy sírnak közben, mint a gyerekek, magyarázza. Jól van. Az egyik tenyeremet a kecske orra fölé teszem, a másikat az álla alá. Összeszorítom a pofáját, közben a bal lábammal a lapockájára térdelek. Ne szorítsd annyira, nem látod, hogy fáj neki, szól rám. Lazítok a fogáson. János a kezem alatt az állat torkát tapogatja, hogy hol kezdjen hozzá. Vágtál már kecskét? Megrázza a fejét, hogy nem.
Vár egy kicsit, billegteti kezében a kést, végre rászánja magát, átdöfi a kecske torkát. Az állat felsírna, de összeszorítva tartom a pofáját. Érdekes, téglalap alakú, mélybarna szembogara van a kecskének, látom benne magunkat, ahogy föléje hajlunk.
János átmetszi a torkot, az állat csendesen vergődik, sírni nem tud. Megfordítja a kést, és most az ellenkező irányba, a gerinc felé kezdi nyiszálni a nyakat. Érzem, ahogy az állat remeg a térdem alatt. Felnézek. A sógorom mozdulatlanul áll előttünk, a telefonjára bámul. János lefejezi a kecskét. Az állat feje a kezemben marad, a nyaka csonkjából vér spriccel a nadrágomra. Meleg, sötétvörös, sűrű vére van. Baszd meg, mondom. Felállunk. Ne takarjátok, szól ránk sógorom. János jobbra, én balra lépek, sógor hátrál, hogy mindketten benne legyünk a képben, középen a kecskével. Az állat egyik lába rángatódzik, a fejet odateszem mellé. Sógorom leengedi a telefont. Kurva jó lett, mondja.
