Észrevették, hogy a kormány általános politikai kommunikációs eszközként használja az előre megtervezett, őszinte és leplezetlen kamut (kevésbé kifinomultan: hazugságot)? Nézzünk egy mai példát, hogy félreérthetetlen legyen. Június-július fordulóján az egész sajtó bejárták a Velencei-tó halpusztulásáról és a vízszint tragikus csökkenéséről szóló hírek. Július elején Tessely Zoltán, az Orbán Viktor szívének kedves térség országgyűlési képviselője és miniszteri biztosa bejelentette, hogy „néhány héten belül” megkezdődik a vízpótlás, mégpedig bakonyi karsztvíz felhasználásával. A következmény: a közvélemény megnyugodott – kialakult a „probléma megoldva” érzés –, a téma lekerült az országos nyilvánosság napirendjéről. Amikor egy hónap múlva a Népszava kiderítette, hogy vízpótlásnak se híre, se hamva, technikai értelemben gyakorlatilag kivitelezhetetlen, és a kormány egyébként sem akar rá pénzt adni, mert (ezt már egy laptársunk interjújából kellett kihámozni) inkább a gazdaság újraindítására szánja a forrásokat – értik: a magyar gazdaságot csak stadionépítésekkel lehet újraindítani, tórehabilitációval nem -, az a hír már sokkal kevesebbekhez jutott el. Inkább csak azok értesültek róla, akik ott élnek a tó környékén; mindenki más azt hiszi, hogy a vízpótlási ügyet a kiválóan teljesítő Orbán-kabinet már elintézte.
Ez nem egyedi eset, hanem egy modell, amelyet már számtalanszor kipróbáltak, és szinte mindig működött. Mondhatjuk, hogy persze, hogy is ne működne egy olyan országban, ahol a sajtót – közvetlenül, a témaválasztástól a címadáson át a képszerkesztésig – kétharmadrészt a kormány ellenőrzi, de a megfejtés nem ilyen egyszerű. Az is kell a sikerhez, hogy nem vagyunk ott mindenhol. Ha például a miniszterelnök azt mondja, hogy senkit nem hagynak az út szélén, akkor ennek egyrészt mindenki örül, hiszen pontosan ez az, amit hallani szeretnénk, másrészt, az előbbiből következően, (majdnem) mindenki el is hiszi, aki egyébként nincs az út szélén hagyva. És tényleg elhisszük: hogy a Velencei-tó meg lett mentve; hogy ha megfertőz is valakit a Covid, mindenki meg lesz gyógyítva; hogy legalább annyi munkahelyet teremtenek, mint amennyit a válság elvitt; hogy Orbán Viktor nem foglalkozik vállalkozási ügyekkel – hiszen az csak egy kisebbség, aki közvetlenül látja és tudja, hogy a tóban most kevesebb víz van, mint mielőtt „megmentették”; hogy 30 ezer honfitársunkat mégsem sikerült meggyógyítani; hogy a fiatalok körében és a válságrégiókban pusztítóan magas a munkanélküliség; hogy a miniszterelnök szűkebb családja Orbán uralkodása alatt az ország leggazdagabb famíliáinak egyike lett, és megnézheti magát, aki keresztezni meri a gazdasági érdekeiket.
Annak, hogy a nyilvánvaló kamu működjön, ez a két feltétele van: azt kell mondani, amit a többség szívesen hall, szívesen elhisz, és olyasmiről, amiről a többségnek nincs közvetlen benyomása illetve ismerete. Amikor az egészségügyért is felelős Kásler Miklós beblöfföli, hogy „több ezer orvos tért vissza” az állami egészségügybe – talán egy héttel azelőtt, hogy az egyik vidéki traumatológia bezárt a fojtogató orvoshiány miatt -, az pont ilyen: örülnénk neki, ha így lenne, hiszen mindannyian a sorvadó egészségbiztosítás ügyfelei vagyunk, az adatokat pedig csak ők ismerik.
Most, hogy nyakunkon a kampány, érdemes talán szólni az ellenszerről is. Rengeteg állítás fog ránk zúdulni a következő hónapokban a csodálatosan felzárkóztatott magyar oktatásról, a megreformált (vagy legalábbis reform alatt álló) egészségügyről, a kacsalábon forgó vidéki kórházakról, a Foma1-es minőségű úthálózatról. Nincs jobb megoldás: csak azt szabad elhinni, amit a személyes tapasztalat is megerősít (lehetőleg többszörösen), mert ezek hazudnak reggel, éjjel meg este. Igen, hazudott az elődjük is, de neki még szégyenkeznie kellett miatta; immár 13 éve a politikai parkolópályán ücsörög, és reménye sincs rá, hogy netán újra az ő hazugságaihoz kelljen igazítani az életünket. Semmi okunk rá, hogy ezekkel az új, szégyentelen hazugokkal elnézőbbek legyünk.