Kürt, szárnykürt, trombita, rézből vannak és fújják őket, ennyit mindenkinek illik tudni róluk. De, mi az alapvető különbség közöttük? Mindenki látta már Lehel kürtjét vagy valamilyen állati szarvból készült kürtöt. Szépen szélesednek egyik végüktől a másik felé. Ugyanígy rézből készült pajtásaik, noha kevésbé feltűnően. A trombita viszont mint a vízvezeték: a rézcső fala olyan párhuzamos, legalábbis az utolsó egyharmadig, onnantól szélesedik. Kicsit különböznek még a fúvókák: a szárnykürté nem annyira különbözik a trombitáétól, mint a zenekari vadászkürtté. Ezért tudják a dzsesszzenészek és Nakarjakov is cserélgetni a két hangszert. Na, de miért „szárny”?
Nakarjakov viszont arra használja szárnykürtjét - többek közt -, hogy Haydn C-dúr csellóversenyét megszóltaltassa rajta. Néhány évtizede Maurice André, a trombita akkori világsztárja leginkább barokk műveket játszott trombitán, eredetieket és átiratokat, Nakarjakov repertoárjában saját honlapja tanúsága szerint két Vivaldit leszámítva ilyenek nincsenek, zenei világa változatos, a neki komponált modern mű is belefér. Játszik tehát a trombitára fölöttébb emlékeztető szárnykürtjén, amelynek alsóbb hangjai inkább kürtre, míg a magasabbak inkább trombitára hasonlítanak. Egy csellóversenyt - trombitára nem írtak a zeneszerzők eredeti, szólistáknak való műveket legföljebb neki, egyet – hallhattunk most, és míg a csellóról valamiféle lágy, behízelgő megszólalás a képzet, egy rézfúvós hangszer nyilván nem ezt hozza.
De Nakarjakov mindent meg tud tenni azért, hogy ne maradjon hiányérzetünk, simán gondolhatjuk úgy, ha Haydn szárnykürtversenyt írt volna, az ilyen lenne. És ha Haydn ismerte volna Nakarjakov játékát, azt a kifejező, sokféle hangszín- és dinamikai árnyalással, virtuóz futamokkal megszólalni képes, sokszor behízelgő hangúnak is mondható zenélést, semmi kifogása nem lett volna az ellen, hogy írjon neki és szárnykürtjére egy versenyművet.
A műsorban is szerepeltetett Arban: Norma variációk valójában egy kiírt ráadásszám volt, ez már nem csak trombitának látszó tárgyon, hanem valóban azon szólalt meg, sokat játszott bravúrdarab, Nakarjakov ebben sem tudott hibázni.
Jó, hogy van Kecskemétnek (1996 óta újra) szimfonikus zenekara, ez azt jelenti, bejáratottan működő együttes, és azt mondhatjuk, hogy mindezt, és Hámori Máté karmesteri képességeit ismerve nem okozott meglepetést, hogy a híres Mozart-szimfónia egy koncepciójában igen kiváló megvalósítását hallhattuk. Persze a templom visszhangos akusztikája nem igazán kedvez egy ilyen bonyolult, kifimomult hangszereléssel és szólamszövésekkel operáló műnek, de az így hallható korszerű Mozart-játék igazán élvezhető volt. Ebben komoly szerepe volt a karmester mellett a koncertmesternek, aki szép szólójával már a Haydn-mű lassútételében is felhívta magára a figyelmet. Hallhatóan nagyon törekedett arra, hogy erőteljes, a hangsúlyokra különösen koncentráló játékával segítse az átlagosnál jóval rosszabb hallhatósági körülmények között a többiek játékát. A templomot teljesen megtöltő hálás közönség pedig ezt a produkciót is vastapssal jutalmazta.
