Hetvenöt éves a magyar forint, de nemrég még úgy volt, hogy ezt a magas kort nem is fogja megérni. Az Európai Unióba való belépéssel ugyanis az ország kötelezettséget vállalt a közös valuta, az euró bevezetésére (amint a szükséges feltételeket teljesítjük). A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e magyar euró, hanem hogy mikor. A forint leváltására azonban egészen más körülmények között fog sor kerülni, mint bevezetésére. A forint születését 1946-ban a pengő hiperinfláció általi kivégzése előzte meg. Ahhoz viszont, hogy a forint az euró által leváltható legyen, az inflációs rátát az eurózónás minimum közelébe kell leszorítani. És ez csak egy feltétel a sok közül...
A forint elődjét maga alá temető hiperinflációt fél évszázadon át világrekordként tartotta számon a Guinness könyv. Persze háborús pusztítás után nem ritka jelenség az infláció. A kapacitásokat lerombolják, de az embereknek már jövedelmet kell biztosítani; a túl kevés áru és túl sok készpénz közötti ellentétet az árak emelkedése egyensúlyozza ki, ideig-óráig. Az árszínvonal gyors emelkedése mögött sok esetben kimutatható az is, hogy maga az állam érdekelt a lakossági jövedelmek és megtakarítások elinflálásában, mégpedig annak érdekében, hogy az erőforrásokat az állami beruházások növelésére vagy meghatározott nemzeti erőfeszítésekre összpontosítsa.
1946 derekán a szükséges közös erőfeszítés az újjáépítés volt a nemzeti vagyon 40 százalékát elpusztító háború után. A forintbankjegyek nyomtatása a nyári betakarítással egyidőben kezdődött, így az új pénz értéke a lakosság szemében konkrétan rendelkezésre álló árukra, terményekre, élelmiszerekre volt lefordítható. A stabilizáció sikere pedig hozzájárult a Hároméves Terv megvalósításához, amelynek keretében 1949-re Magyarország ismét elérte a háború előtti utolsó év (1938) termelési szintjét.
A forint 40 évig „szocialista valuta” volt, amikor is értékállóságát nem az aranyparitás és nem is az árubőség szavatolta, hanem az, hogy az államszocialista rendszerben a fogyasztási cikkek és a beruházási javak nagy részének árát központilag szabályozták. Ezért viszont a lakosság gyakran fizetett olyképpen, hogy az áruk és szolgáltatások ugyan nem kerültek sokba, de nem volt belőlük elég. A gazdasági reformok egyik fő célja az volt, hogy ennél jobb egyensúlyt állítson be a lakosság számára is, de az 1970-es években a részleges árliberalizáció és a nemzetközi nyitás egyre erősödő inflációs nyomásban csapódott le.
A külső és belső pénzügyi egyensúlytalanságok leküzdése érdekében a magyar kormány 1981-ben felvételét kérte a Nemzetközi Valutaalapba (IMF), ami a forint életpályája szempontjából fontos mérföldkő volt. Az IMF ugyanis elvárja, hogy tagjai biztosítsák nemzeti valutájuk konvertibilitását. Odáig a keleti kereskedelemben transzferábilis rubelben, a nyugatiban főleg amerikai dollárban számoltunk el, de az átválthatóság korlátozásának köszönhetően egyazon relációban többféle árfolyam is létezhetett. Ezeket a tervgazdasági sajátosságokat a piacgazdaságra való áttérés lépésről lépésre felszámolta.
A rendszerváltás nem volt fáklyásmenet, főleg nem pénzügyi szempontból. A külgazdasági kapcsolatok szétzilálódásának sokkja megrángatta a nemzeti valutát, amelynek legnagyobb egyszeri leértékelését 1991-ben hajtották végre. Ez lett a legmagasabb forintinfláció (35 százalék) éve is egyben (ha eltekintünk az 1951-es nagy árrendezésről). Ugyanakkor komoly eredménynek kell tekinteni, hogy onnantól kezdve az árszínvonal-emelkedés üteme lefelé mutató trendet követett, egyre csillapodó hullámzással.
Miután megindultak az uniós csatlakozási tárgyalások, a 2001-es jegybank-törvény volt hivatva felkészíteni a hazai monetáris rendszert az EU-konformitásra. Abból azonban, hogy ez a törvény utat nyitott a gazdaság euroizálása előtt (tehát hogy számos pénzfunkcióba, így például a lakossági hitelezésbe is benyomult az euró), inkább felfordulás lett, hiszen egy évtized múltán kiderült: „a híd túl messze van”, és a stabilizáció érdekében vissza kell forintosítani a gazdaságot, de legalábbis a belföldi hitelezést.
Az EU-csatlakozás időszakában a Magyar Nemzeti Bank (MNB) szakértői az euró bevezetésétől várható sok-sok pozitívumról értekeztek, a Medgyessy-kormány pedig 2008-at tűzte ki első hivatalos céldátumként a forint euróra cserélésére. Ezt aztán később 2010-re kellett változtatni, majd a 2008-9-es világgazdasági válság és a nyomában bekövetkezett jobboldali nacionalista fordulat az euróbevezetést hosszú időre levette a napirendről. Mi több, az MNB saját feltételeket támasztott az euró bevezetéséhez. Ez nem teljesen példa nélküli: az 1990-es évek végén Gordon Brown brit pénzügyminiszter öt tesztet dolgozott ki ahhoz, hogy megállapítsa, érdemes-e a fontot euróra cserélni. A monetáris politika önállósága azonban nem ugyanazt jelenti egy nagy ország (a világ ötödik legnagyobb gazdasága) esetében, mint az EU keleti perifériáján.
Azonban a keleti tagországok sem egyformák. Jellemzően kisebb országok (Szlovénia, Szlovákia és a három balti állam) csatlakoztak már az eurózónához, lényegében azért, mert számukra a nemzeti valuta megléte és a monetáris politika önállósága amúgy sem jelentett sokat. Az ellentétes póluson Lengyelország, Csehország és Magyarország található, amelyek akár neki is futhatnának az euró bevezetésének, de ezt nem tartják sürgetőnek. Mi több (ez főleg a lengyelekre és a magyarokra igaz) a 2008-9-es nagy válság időszakában megtapasztalták a rugalmas valutaárfolyam előnyeit, és a Gazdasági és Monetáris Unióban – legalábbis egyelőre – nem találnak elegendő kompenzációt ennek az eszköznek a feladásáért. Ezzel szemben Románia, Bulgária és Horvátország majd megszakad, hogy nemzeti valutáját végre leválthassa, és szinte biztos, hogy a következő eurózóna-tag ebből a körből fog kikerülni.
A valuta története a bankjegyek története is. A forintbankjegyre jó ránézni, ami három tervező: Horváth Endre, Nagy Zoltán és Vagyóczky Károly munkáját dicséri. A forint értékváltozásáról pedig sokat mond, hogy bevezetésének évében a százas volt a legmagasabb papírpénz-címlet, ma viszont az ötszázas a legkisebb. Az ötvenes-hatvanas években jól tartotta magát a Petőfi—Dózsa—Kossuth hármas (1966-ban kiegészülve az ötvenesre nyomtatott Rákóczival); utánuk jött 1970-ben az Ady Endre arcmásával díszített ötszázas. Ezt követően tizenhárom év kellett, mire jött az ezres (Bartók Béla), utána csak nyolc, mire jött az ötezres (Széchenyi István). Hat évvel később megjelent a tízezres (Szent István), és utána csak két év kellett a húszezres bevezetéséhez (Deák Ferenc). Azóta is ez a legmagasabb címletünk, ami az egyszámjegyűvé szelídült infláció, vagyis az erősebb forint jele.
Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy „a hanyatló Nyugaton” egyre többen csinálnak ügyet abból, hogy miért mindig férfiak arcát lehet látni a bankjegyeken. Nos, ezt a kérdést Magyarországon is fel lehet tenni. Mentő körülmény, hogy a legelső százason (amely 1946-tól 1951-ig volt forgalomban) egy női arckép volt látható, mégpedig Tőkés Jánosné Várszegi Gizelláé, aki a pénzjegynyomda dolgozója volt. További női motívumnak tekinthető Medgyessy Ferenc „Anya gyermekével” című szobra, amely a régi ezres hátoldalán szerepelt, illetőleg, ha nagyon akarjuk, az Erzsébet híd a régi ötszázasról.
A hat férfi, aki mai bankjegyeinken szerepel, egy szűk csoportból kerül ki: két középkori király, két erdélyi fejedelem, valamint az 1848-as Batthyány-kormány két tagja. Hogy lesz-e még alkalom ezt a mintázatot kiegészíteni valami mással, nem tudhatjuk. De ha már lassan két évtizede tervezgetjük az euró bevezetését, akkor gondolkodhatunk arról, milyen magyar motívum díszítse azt az euróérmét, amelyre valamilyen nemzeti szimbólumot vihetünk fel (mint ahogy az osztrákok Wolfgang Amadeus Mozart arcmását, vagy a franciák egy életfát, amelyet körbe vesz a hármas jelszó: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség). Talán nem baj, hogy a jelenlegi kormány idegenkedése az eurótól azt is jelenti, hogy ezt a felelős döntést meghagyják a majdani baloldali vezetésű kormánynak.