– Százkétezer – mondja némi számolás után a Ricsiként bemutatkozó, harmincas forma férfi a Somogy megyei Barátihegyen, amikor arról érdeklődünk, mennyiből él egy hónapban az öttagú család. – A feleségem 54 ezret kap a közmunkában, a három gyerek után 48 ezer a családi pótlék.
Nem túl bonyolult a feladat, hogy kiszámoljuk: a famíliában az egy főre jutó jövedelem éppen csak meghaladja a 20 ezer forintot. Ricsi látja rajtunk a döbbenetet, ám szinte azonnal legyint. – Lehet, hogy nem hiszik el, de élnek itt nálunk sokkal rosszabb körülmények között is családok, sok gyerekkel. Menjenek csak tovább lefelé a dombon, arra van a Lap, na, ott élnek a szegény emberek – mondja az a férfi, akinek házát csak némi kiszáradt sár és az imádság tartja egyben.
A Balatontól negyedórányi autóútra található, Öreglakhoz tartozó Barátihegyen az ország egyik legszegényebb településén járunk, ahol a munkát csak a közfoglalkoztatás jelenti, a nagy többségnek azonban ez is csak álom. A kaposvári-fonyódi útról bevezető aszfaltcsík csak az első néhány házig tart, onnantól kaviccsal szórt sáv kanyarog a kukoricaföldek között. Minél beljebb jutunk a faluba, annál kisebbek a házak, a nevezetes Lap előtt már csak úgy 10-20 négyzetméter alapterületűek, tető helyett deszka vagy ponyva fedi azokat: elképzelhetetlennek tűnik, hogy nem hétvégi telkekre tákolt szerszámos viskók ezek, hanem életvitelszerűen lakott építmények.
– Nekünk is nehéz, de képzelje el, milyen itt felnőni a gyerekeknek – jegyzi meg Ricsi, aki maga is itt született, de állítása szerint a 80-as években még más volt a helyzet, az állami gazdaság munkát adott a szüleinek, akik, ha szerényen is, de fel tudták nevelni őket. – Tudja, milyen érzés a gyereknek midig azt mondani, hogy erre most nincs pénz? És ne gondoljon nagy dolgokra, egy százforintos csoki sem sűrűn fér bele. Látja, innen látszik a Badacsony? A legkisebb gyerek hat éves, de még nem volt a Balatonon…
A szemközti házban Józsefék laknak, szintén három gyerekkel. Náluk is forintra ugyanannyi jut: közmunka és családi pótlék.
– Hogy élünk meg? Nyáron jobban, télen nehezebben. Amikor nem kell fűteni, akkor nyolc kiló húst veszünk egy hónapban – állítja, aztán hamar kiderül, igazából csirke farhátról beszél. – Krumplira, lisztre, tésztára megy el a legtöbb, s ha szerencsénk van, és akciós a banán, akkor fél kiló abból is belefér havonta egyszer a gyerekeknek. Máskülönben gyümölcsöt csak az iskolában esznek.
Most azonban nyári szünet van, a gyerekek mind otthon vannak. A kertek között szabad az átjárás, csapatokba verődve fogócskáznak, bújócskáznak, az utcai csapnál spriccelik egymást és tapicskolnak a sárban. Egy tízévesforma kiskölyök egy építkezésről kiselejtezett talicskát tol nyögve, s berreg hozzá – matchbox helyett errefelé ez a játékautó…
– Az augusztus az egyik legrosszabb hónap – így Anikó, aki két kisgyerek mellett két iskolás lányt próbál ellátni. – Jön a beiratkozás, az iskolába kell füzet, ceruza, tolltartó, tornacipő, melegítő, jó, ha megússzuk 15-20 ezerből. Persze kapunk valami iskolakezdés segélyt az önkormányzattól, de az sohasem elég, s ilyenkor a kosztpénzből kell lecsípni.
Már, ha van mit. A Lapban az egyik házban éppenséggel hónapok alatt annyi kifizetetlen villanyszámla gyűlt össze, hogy kikapcsolták az áramot.
– Nem baj, majd megoldjuk kővel – mosolyog a bajsza alatt a húszas évei közepén járó férfi, mellette négy gyereke kacag önfeledten az életveszélyes trükkön, hogy drótra erősített követ dobnak majd a villanyvezetékre, hogy ne legyen sötét a szobákban, s ne olvadjon le a hűtő. – Kár lenne a húsért – jegyzi meg az apjuk, persze a kifejezés, ahogyan Barátihegy nagy részén, itt is a farhátat jelenti. Tej néhanapján akad, de más tejtermékekre, vitaminokra, egészséges húsokra nem futja. Ahogyan csokoládéra, de még egyszerű savanyú cukorra sem a gyerekeknek, akik egyelőre játéknak fogják fel, hogy hárman alszanak egy ágyban, s az udvari kádban fürdenek, de néhány év, s megértik-megtudják, nem mindenki él így.
– Panaszkodhatnék szakmányba, de mit érnék vele? – legyint egy másik, szintén életveszélyes kunyhófélében élő négytagú család feje. – A szüleim is szegények voltak, mint mi, s a gyerekeink is azok lesznek. Ezt errefelé mindenki elfogadja, ez jutott, ez az életünk rendje. Aki mást ígér, hazudik.
Egyre szegényebb a szegény
Lassan hetente derülnek ki újabb és újabb adatok, amelyek a magyarországi szegénység aggasztó méreteire és mélységére mutatnak rá. A múlt héten a Tárki kutatóinak nemzetközi összehasonlítása borzolta a kedélyeket, ami szerint a magyarok háromnegyede uniós szinten szegénynek számít, vagyis az EU-országok közös szegénységi küszöbe alatti jövedelemből kénytelen megélni. Ez a jövedelmi közép – a medián jövedelem 60 százalékánál meghúzott vonal – természetesen minden országban más és más, Magyarországon mindössze az uniós érték 40 százaléka, s ennyi volt 15 évvel ezelőtt is. A lemaradásunkból tehát semmit nem sikerült lefaragni, miközben a környező országokban javultak a mutatók.
Ettől még igazak a KSH adatai is, amelyek szerint az utóbbi években folyamatosan nő a magyar háztartások egy főre jutó nettó jövedelme, egyre többen jutnak hozzá alapvető javakhoz, és mind kevesebben élnek alacsony munkaintenzitású családban, ahol a lehetséges munkaidő kevesebb mint 20 százalékában dolgoznak. Ez a három mutató együttesen adja meg, hogy hány embert érint a szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázata: a 2019-es adatokat összegző, a „Háztartások életszínvonala” című idei kiadvány alapján mindössze 110 ezren szerepelnek mindhárom dimenzióban.
A legtöbben, 1 millió 169 ezren relatív jövedelmi szegénységben élnek, vagyis meg kell elégedniük a fent említett medián magyar jövedelem 60 százaléka alatti összeggel. Két éve a 105 259 forintos szegénységi küszöb alatt élők átlagosan csak 67 ezer forintnyi jövedelemmel rendelkeztek. A vizsgálatok szerint 764 ezer embert sújt súlyos anyagi depriváció, vagyis nem tud megfizetni egészséges ételeket, alapvető háztartási gépeket, nem tud elmenni egyhetes nyaralásra és 350 ezren élnek alacsony munkaintenzitású háztartásban. Ez utóbbi adat azonban önmagában is torz, hiszen ebbe a körbe nem számítanak bele a közmunkások, mert foglalkoztatottnak számítanak, pedig egy családot nem lehet eltartani abból a jövedelemből.
A magyar háztartások életszínvonalának mutatói közül kiemelkedik egy minden másnál drámaibb romlást mutató adatsor, az úgynevezett relatív szegénységi rés alakulása, amiről a közelmúltban a Jelen hetilap is írt. A javuló jövedelmi adatok ugyanis felfelé viszik a szegénységi küszöböt, de a szegények bevételeinek lemaradása ettől az értéktől egyre nagyobb. 2010-ben még csak 11 ezer forint volt a különbség, 2019-ben már több mint 38 ezer hiányzott egy szegény ember pénztárcájából havonta ahhoz, hogy elérje legalább a szegénységi küszöböt. Még egyszerűbben átlátható a leszakadás, ha a szegénységi küszöbtől való elmaradást százalékosan nézzük – így adja meg a KSH is a szegénységi rés adatait. Amikor 2010-ben hivatalba lépett az Orbán-kormány, a szegények átlagos jövedelme 18,2 százalékkal volt kisebb a szegénységi küszöbnél, 2019-ben azonban 36,3 százalékra nőtt a lemaradás.
A legriasztóbb, hogy a 17 év alatti gyerekek egyszerűen szakadékba zuhantak. Egy átlagos, két gyerekből és két felnőttből álló háztartás szegénységi küszöbértéke eleve nem a négyszerese az egy főre kiszámolt összegnek, hanem csak 221 044 forint. A szegénységi rés pedig azt mutatja, hogy ennek szinte csak a fele (47,6 százaléka) jut ténylegesen a szegény gyerekek és szüleik megélhetésére. Egy négytagú szegény család tehát nagyjából havi 105 ezer forintból próbál életben maradni. Csak valamivel jobb a nyugdíjasok helyzete, de egy év alatt az ő megélhetésük romlott a legnagyobb mértékben: a 2018-ban mért 9,6 százalékos rés 2019-re 37,8 százalékosra nőtt.
