Magyarország egy ártéri ország, szinte majd minden falu, városka határában van valamilyen kis tó, vízfolyás, holtág, bányató. És minden tó partján tábla arról, hogy a tóban fürödni hatóságilag tilos és életveszélyes. Hangsúlyozzuk: hatóságilag. Mivel Magyarországunkon a hatóság nagyobb úr, mint az isten és a természet összevéve, így nem csoda, hogy a többségben hamar kialakult az a meggyőződés, hogy ahol nincs ilyen tábla – amilyen a Balaton is – az nyilván nem veszélyes.
Ugyanaz, akinek eszébe sem jutna beugrani a bányatóba, mivel nem vagy alig tud úszni, az vígan beletrappol vagy éppen vízibiciklizik - újabban suppol - a Balaton vagy a Velencei tó vízébe. Na, ezt nevezem magamban Balaton-szindrómának.
Az évi átlagosan 70-120 vízbe fulladt halott sem elég ahhoz, hogy a közösségben tudatosuljon, amit e helyütt is nagybetűkkel kellene szedni: a látszattal ellentétben minden víz, kivétel nélkül életveszélyes. Igen, még a VIP balatoni strand lapálya is, ahol, ha valaki a vízben bajba kerül, annak egy pillanat alatt véget ér a XXI. század. Ugyanis nem tudnak minden fürdőző mellé úszómestert állítani, aki rászól a nyaralóra, hogy ha nem tud rendesen úszni, ugyan ne akarjon már túlságosan kisétálni, mivel nem tudhatja, hogy a lába alatt milyen a meder. Például Józsi bácsi, az üdülőgondnok hol etette ősszel a pontyot, a halak ugyanis semmi perc alatt „kifürödnek” maguknak egy negyven-ötven centis gödröt amibe ha az úszni nem tudó belelép, összecsap a feje fölött a hullám. Vagy éppen ha túl messzire sétál a déli parton, ahol a hosszú, sekély szakasz után, a „maráson” hirtelen szakad le három méter mélységre a víz.
Senki sem magyarázza el a kedves fizetővendégnek, hogy úszni valójában csak az tud, aki legalább fél-egy kilométert bármikor le tud úszni erőlködés nélkül. Aki erre nem képes, az soha ne menjen mély vízre.
Sekély vízre pedig akkor se, ha ittunk vagy teli hassal akarunk pancsolni. Egy hirtelen jött rosszullét, napszúrás, keringési problémát követő ájulás után a térdig érő vízbe is bízvást bele lehet fulladni. És azt sem magyarázzák el nekünk, hogy ha forró időben vízi járműbe ülünk, előtte hűtsük le magunkat, szoktassuk a testünket a hűvös vízhez, mivel ha borulunk, könnyen jön az izomgörcs vagy az ájulás. Arról nem is beszélve, hogy mekkora öngyilkos őrültség azzal vagánykodni, hogy mentőmellény nélkül indulunk neki az útnak.
Lehet, hogy gyönyörű a kilátás a folyó közepéről vagy a Balaton nyílt vizéről, ám ha valami baj történik, úgy jó eséllyel onnan kell majd kiúsznunk a partra. Ízelítőül: az a erő, ami elég arra, hogy valaki egy uszodában leússzon egy kilométert, hullámos állóvízen jó ha négyszáz méterre elegendő, folyón kétszázra, viharos, párás vízen pedig százra, mivel minden második lélegzetvételt megakadályozhatja az arcba csapó hullám és a víz felett lebegő páraréteg. Még lehetne sorolni azokat az evidenciákat, amelyeket mindenkinek tudni kellene, ha más nem, hát testnevelésórákról. Az évi sok tucat halott annak a szomorú mementója, hogy túlságosan sok embernek ez egy életre kimaradt a tananyagból.