Alsó tagozatos voltam, amikor megkérdeztem a nagynénémtől, hogy a szomszédban lakó Julika néni férje miért jár női ruhában. Érdekes választ kaptam: Julika néni férje nem férfi, hanem nő, és nem házasok, csak együtt élnek. Zsófi néni pontosan olyan mackós termetű volt, mint az egyik bácsi a falunkban. Olyan mély, mennydörgésszerű hanggal, széles vállal. Férfinek gondoltam, aki valamilyen ismeretlen okból női ruhában jár. Kézenfekvő és érthető volt számomra a magyarázat: nem születünk egyformának. A vakok és a mozgássérültek otthonai is közel voltak, de a falusi iskolában is láttam elég példát ezekre az eltérésekre. Ez is egy volt a sorban.
Kaptam használati utasítást is: csúfolni, megjegyzést tenni rájuk szigorúan tilos. Na, ezt nem kellett volna. A szüleim szerint, de szerintem is alávaló dolog bárkit csúfolni!
Ahogy telt az idő, és minden kezembe került papírlapot elolvastam, gyarapodtak az ismereteim. Hermafroditákról, Révai József Elhagytál Hélios című művéből a homoszexuális bacchanáliákról az ókori Rómában (iskolai jutalomkönyv volt!). Egyiktől sem érdekelt jobban a szomszéd kislány.
Biológiai és történelmi érdekességek voltak.
A nagy meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogyan került Julika néni és Zsófi néni egy egyházi közösségbe. A szüleik kidobták őket. Kidobták!? Az egyik nem akart férjhez menni, a másikat nem is lehetett férjhez adni. Teher voltak a családjuknak. Sokat betegeskedtem gyerekkoromban, nem kevés gondot okozva ezzel a szüleimnek, de hogy kidobjanak?
Ebben a közösségben is hamar felfedezték a „másságukat”. El is indult ellenük egy kisebb belső lázadás, hiszen bűnösök! 1940 körül történt mindez. És a református intézmény igazgató lelkésze megvédte őket. „Ha Isten őket ilyennek teremtette, hogy jövünk mi ahhoz, hogy elítéljük őket?” Ez volt az igazgató „keresztény értékrendje”. Mondván, becsülettel, lelkiismeretesen dolgoznak, az ápolónő képző legkiválóbb tanulói. Semmi ok nincs ok az eltávolításukra! Ráadásul a közösség feladata tagjainak védelme. Semmiképpen nem lehet őket kitenni a társadalomban biztosan rájuk váró üldöztetésnek, megbélyegzésnek, kirekesztésnek a „szokatlan barátkozási hajlamuk” miatt. Az igazgató lelkész nyitottsága, embersége, műveltsége, szociális érzékenysége mentette meg őket a „népharagtól”. És senkit sem fertőztek meg a homoszexualitás vírusával.
A nyugalom azonban nem volt tartós. Az 50-es évek elején feloszlatták a rendeket. Rettenetes félelem dúlt a közösség minden tagjában. Eddig ez a közösség védte őket a családjuktól és más zaklató tényezőktől. De mi lesz „odakint”? Az egyházakat és tagjait üldöző rendszerben?
Jól képzett, munkabíró ápolónőkre nagyon nagy szükség volt, mindannyian munkába is álltak. Nagy szeretet és tisztelet övezte őket, mert ők vállalták az állandó éjszakai műszakot, szabaddá tették a családosok estéit, vasár-, és ünnepnapjait.
Julika néni a példás csecsemő- és gyermekgondozó munkája elismeréseként vezető beosztásba került. Sem vallásossága, sem szexuális élete nem érdekelt senkit. Nem hogy nem „bántott” senkit, de gyermekek és szülők ezrei gondolnak rá hálával. Ahol ő dolgozott, ott mindenki a leggondosabb ápolásban részesült. Zsófi néni egy másik intézményben teljesítette egészségügyi és élelmezésvezetői feladatait. Minden létező jutalmat és kitüntetést megkaptak és megérdemeltek. Érdekelte volna a szülőket a magánéletük, amikor hazavitték a gyógyult gyereküket? Aligha.
A munkájuknak éltek. Ők tudták csak igazán, mennyire tud hiányozni a szeretet, a törődés azoknak, akik ezt otthon nem kapják meg.
Ma meg padlógázzal rohanunk hátrafelé, abba a sötét középkorba, amelyben a halálba kergették azokat, akiket még a saját szüleik is kitagadtak - tudatlanságból. Szerencsémre nagyon sok időt tölthettem ennek az egykori egyházi közösségnek a tagjai között a nyári szünetekben. Felváltva vigyáztak ránk, hogy a szüleink dolgozni tudjanak, mi pedig biztonságban legyünk. Ezek a nénik tanítottak kötni, horgolni, hímezni, sétáltunk, kirándultunk és beszélgettünk. Mindenről, ami egy kamasz gyereket érdekelhetett. Bámultam a türelmüket, a segítőkészségüket, megértésüket.
Nem propagáltak semmit, nem igyekeztek meggyőzni arról, hogy milyen nagyszerű dolog kirekesztettnek lenni. Munkára, emberségre, szolidaritásra tanítottak. Azzal, ahogy éltek. Fantasztikusan jó emberek és jó nevelők voltak. Szolgálták a betegeket, segítették a családjukat. Többen azt a családot, amely eltaszította őket. Egész életükben tartották a kapcsolatot, egymással is és az igazgató lelkésszel is. Közös sírhelyet vásároltak, hogy azoknak is legyen nyugodalma, akikről más nem fog gondoskodni.
Néhány nappal ezelőtt meghalt az én utolsó „nénim”. Most, amikor meg kellene védeni tőlük a gyermekeket, én szeretettel és hálával gondolok rájuk. Nélkülük szegényebb, színtelenebb, és szomorúbb hely lett volna az én kis világom is. Ha jogszabállyal kényszerítenek rá, akkor sem tagadom meg őket. Sem a sorstársaikat. Ez az én keresztény értékrendem.
Szégyellje magát az a világ, amely kriminalizálni és kiközösíteni akarja őket, ahelyett, hogy megkaphatnák az őket megillető tiszteletet. In memoriam Juliska néni és Zsófi néni.