Házasság;válás;apaság;

- Benedek Szabolcs: Hétköznapi emberek

Ne térjünk el a témától – mondta Réka, miután végre abbahagyta a hosszas kavargatást. Ez valami újabban fölvett, vagy legalábbis Marci által még nem látott szokása lehetett. Elég idegesítő volt, a cukor ugyanis már réges-rég feloldódhatott. – Amikor van egy kis megbeszélnivaló, te rögtön elkanyarodsz. Mintha menekülnél a komoly témák meg a velük járó feszkó elől.

Marci sóhajtott.

– Nem akartam elkanyarodni. Csupán megjegyeztem, hogy az utóbbi időkben, amikor találkoztunk, mindig maszk volt rajtad. Jó, rajtam is, persze. De most már szerencsére nem kell viselni azt a vac­kot, és láthatlak teljes szépségedben.

Igyekezett minél szélesebben mosolyogni, ám Réka bájos arca meg se rezzent.

– Szóval, mi a véleményed?

– Felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Rám számíthatsz, támogatlak, egyébként meg szabad emberként azt teszel, ami jólesik.

– Jaj, apu, hagyjuk már a lózungokat. A véleményedre voltam kíváncsi. Még úgy is, hogy tudom, hogy azt a fene nagy diplomatikusságoddal minden egyes esetben, bármiről is van szó, max. harapófogóval lehet belőled kihúzni. Vagy úgy se.

Marci az ajkához emelte a csészét. Alig pár csepp lötyögött az alján. Szokás szerint hamar fölhörpölte a kávét, miközben Rékáé még majdnem érintetlen volt.

– Tényleg azt gondolom, hogy te tudod leginkább eldönteni, hogy neked mi a jó. Annak idején mi anyáddal nagyon korán házasodtunk össze. Aminek mindketten megittuk a levét. Vagyis hát mind a hárman… De végtére is nem volt így se hiábavaló, mert hál' istennek megszülettél te, és…

– Hál' istennek? Jaj, ne már! Azért váltál el anyutól, mert én megszülettem.

– Ne mondd már!

– De mondom. Mert így is volt. Neked hatalmas teher volt az én jelenlétem. Akadályoztalak a kiteljesedésben. Éretlen voltál a család­alapításhoz, és bizonyos szempontból az is maradtál. Mindig is igaza volt anyunak, hogy neked soha nem volt szükséged se feleségre, se gyerekre.

Marci a lánya szemét figyelte. Nem csillogtak benne könnycseppek, de harag jele sem. A hangját se emelte föl, mintha különösebb érzelmek nélkül, merő tárgyilagossággal ejtette volna ki ezeket a szavakat.

– A házasságot anyád akarta, nem én.

– Tudom, mert én közben érkeztem. Na de meddig akartál volna abban a kapcsolatban ellébecolni? Amíg föl nem szedsz egy másik csajt?

– Szerintem hagyjuk ezeket. Ezerszer megbeszéltük. Nem szeretném, ha most, amikor végre találkozhattunk, veszekednénk.

– Félreértesz. Egyáltalán nem veszekszem. A tényeket mondom.

– Azt mondod, amit anyád a kezdetektől fogva a szádba adott, de most tényleg hagyjuk inkább. Nem róla és rólam van szó, hanem rólad.

– Ez ugyanaz. Összefügg. De végtére is valóban nem a tanácsodat akarom kérni. Hanem a véleményedet. Gondoltam, tudj róla, hogy férjhez megyek. Egyébként meg tényleg nincs beleszólásod. És nem azért, mert én nem akarom. Te nem akarsz beleszólni. Igazság szerint mindig is szartál arra, hogy velem mi van.

Marci nyelt egyet. Elszámolt magában ötig, mielőtt válaszolt.

– Ez nem igaz, Réka…

– Azért léptél le annak idején, mert a karriered mindennél jobban érdekelt. A zenekaroddal voltál elfoglalva. Most is azzal vagy.

– Ez nem ilyen egyszerű. Nem kell lesarkítani. Ez a munkám, a foglalkozásom. A szakmám. Vagy ha mindenáron nagy szavakkal akarunk dobálózni, akkor ez a hivatásom. Ehhez értek, ezzel tudok és szeretek foglalkozni. Nyilvánvalóan egészen más életformát kíván, mint ami a hétköznapi emberek számára létezik, és…

– Hétköznapi emberek… Jaj, apu, ne nézd már le őket folyton. Hiszen belőlük élsz. Hétköznapi emberek hallgatják a rádiót, amiben a számaitok mennek, és ők veszik meg a CD-iteket. Képzeld, én is hétköznapi ember vagyok. Tök átlagos. Elvégeztem egy főiskolát, és bejárok egy irodába, ahonnét most egy kicsivel korábban el kellett jönnöm, hogy tudjunk találkozni. Mert én sajnos nem érek rá bármikor, nálam van olyan, hogy munkaidő. Most pedig hozzá fogok menni a pasimhoz, akivel évek óta járunk, aztán szülök két vagy három gyereket.

– Ennek őszintén örülök. Ezért mondtam, hogy te tudod a legjobban, neked mi a jó. A te életed, úgy éld, ahogy te szeretnéd.

– De apu, az élet igazából ez. Megszeretünk valakit, együtt vagyunk, dolgozunk, berendezünk egy lakást, veszünk egy autót, nyaralni megyünk. Idővel gyerekeket fogunk nevelni, és az lesz a legfontosabb, hogy velük mi történik. Egyébként meg örülünk egymásnak, és igyekszünk minél kisebb port fölverni magunk körül.

Marci a lánya arcát fürkészte. Nem tudta eldönteni, hogy Réka gúnyolódik-e vagy sem.

– Tudom, az jár a fejedben, hogy hülyére veszlek, de nem. Van, aki nem vágyik ennél többre. Én se. És jól érzem magam a bőrömben. Rád se haragszom.

– Az tök jó.

Marcinak furcsa volt, hogy Réka egyszeriben békülékeny hangot ütött meg.

– Anyuval is megbeszéltük, hogy rendezni kellene a kapcsolatunkat. Mármint a kettőnkét. Veled.

Hát persze, hogy azt – gondolta Marci. Elvégre a Réka és az anyja közti kapcsolattal soha nem volt baj. Évtizedek óta szövetségesek voltak, a nemtörődöm, önző apa és férj áldozatai. Amit tetézett, hogy a válást követően Marci nem mindig bírt élni a bíróság adta láthatással. Többször rimánkodott a volt feleségének, hogy a hétvégéket rakják át másik napokra, hiszen majdnem minden alkalommal koncert van szombaton. Amaz az esetek többségében nem ment bele. Így aztán a nagymama fölvonatozott, és a kislány a fellépések idejére rá volt bízva. Amiből megint az jött le, hogy az apa továbbra is szarik a gyereke létezésére.

– Na és anyád? Ő is rendezni akarja a kapcsolatát velem?

– Azon nincs mit rendezni. Nem lesztek soha az életben jó barátok, de már ő se haragszik rád. Megértette, hogy teljesen más úton jársz, mint ő. Vagyis, mint mi. És nincs is ezzel semmi baj. Ha nem lennének olyan emberek, mint te, akkor ki írná a könyveket, amiket elolvasunk a nyaralás alatt, és ki csinálná a zenét, ami szól a kocsiban meg a konyhában főzés közben? Az élet sokkal unalmasabb lenne.

„Ezzel együtt is elég unalmas.” Marci nem mondta ki hangosan ezt a mondatot.

– Anyád mit szól a házassághoz?

– Először meglepődött, de gyorsan elfogadta. Végtére is mire várjunk? Régóta együtt vagyunk, harmonikus a kapcsolatunk, közös albérletben lakunk, komolyan, van jelentősége annak, hogy házasok vagyunk, vagy élettársak? Miért ne lehetnénk papíron azok, amik ténylegesen amúgy is vagyunk?

„Mert nehezebb elválni, mint szimplán szakítani.” Marci ezt se mondta ki.

– Na és a lakás? Nem lehet mindig albérletezni. Ablakon kidobott pénz.

– Nem akarok nyomulni, de anyu is szeretne veled beszélni erről.

– Oké. Hívjon föl. Vagyis majd én is hívom, persze… Nászútra mentek? Elvileg védettségi igazolvánnyal most már lehet utazgatni. Csak minél előbb le kell foglalni. Hamar elfogynak a helyek. Az lehetne az én nászajándékom. Mi legyen, tengerpart?

Réka, mióta találkoztak, először mosolyodott el.

– Na de apu, nem lehetne ezt úgy csinálni, hogy meglepetés legyen? Szerintem jobban venné ki magát. Már ha adhatok tippeket.

– Jó. Hazamegyek és rácuppanok a netre. Keresek nektek valami faszát.

Ahogy fölálltak az asztal mellől, Marci a farmerdzsekije zsebébe nyúlt, hogy elővegye a napszemüvegét, mire kitapintotta a CD-t.

– Jaj, majdnem elfelejtettem! Neked hoztam.

– Köszi… Már láttam, meg a rádióban is emlegették. Dedikáltad is?

– Persze – Marci odabökött, ahova filctollal a borítóra azt kanyarintotta, hogy „Rékának szeretettel, Apu”.

– Legközelebb úgy írd, hogy mindkettőnknek. Ugye, tudod a pasim nevét?

– Igen – vágta rá Marci, és arra gondolt, majd töri a fejét. Föltehe­tően nem fog az eszébe jutni, úgyhogy inkább furmányosan megkérdezi a volt nejét. – Meghallgatod? Vagyis meghallgatjátok?

– Persze, hogy meghallgatjuk. A pasim is tökre bírja a zenéteket. Mondjuk nincs CD-lejátszónk, rádiót meg Spotifyt szoktunk hallgatni, de megoldjuk. Amúgy hogy megy? Gondolom, viszik, mint a cukrot. Ahol láttam, jó nagy kupacban állt. A számokat is játsszák róla a rádióban, ugye? Az egyiket hallottam. Pont mosogatás közben.

Réka nevetett. Marci is elmosolyodott, bár a „jó nagy kupac” rosszul hangzott.

Az jutott eszébe, amikor annak idején a feleségének elgitározta az újonnan írt számait. Amaz meghallgatta, sőt némi érdeklődést is mutatott. Aztán ahogy távolodtak egymástól és elmérgesedett a kapcsolatuk, úgy lett ez a gesztus egyre ritkább. Nem sokkal rá eljött az az idő, amikor minden idegesítette, ami Marcival kapcsolatos.

Miután fizetett, a szép arcú kasszáslány szégyellős mosollyal azt kérdezte:

– Ne haragudj, megengedsz egy ­fotót?

Marci rutinosan bólintott. Hát persze, a közös szelfi az új autogram. Mindenki láthatja, miután az illető megosztotta a közösségi médiában. Egy villanásnyi időre lájkok és kommentek formájában megnyilvánuló irigységet és elismerést szül, nem sokkal később pedig már tovább is lehet a képernyőt görgetni.

A lány kijött a pult mögül. Ahogy a derekára tette a kezét, Marci úgy érezte, mintha remegne a teste. Izgult, hogy a nagy sztárral találkozott? A lány a magasba emelte a telefonját. Mindketten mosolyogtak.

– Föltehetem a…?

– Nyugodtan.

– Köszönöm szépen. És tök jó, hogy ilyen szerencsém van… Nagyon örülök.

– Mi pedig köszönjük a kávét. Remek volt. Érdemes ide gyakrabban jönni.

Marci kisétált a körútra. Föltette, majd levette megint a napszemüvegét. Körbenézett, de a lányát nem látta sehol. Mintha itt se lett volna.

Az elmúlt évtizedekben kultikus, könyvtárakban is alig fellelhető, az antikváriumokban is beszerezhetetlen „kegytárgy” lett a kétszeres Baumgarten-díjas, a Nyugat köréhez tartozó író, újságíró Kádár Erzsébet (1901–1946) – életében egyetlen – 1944-ben kiadott, Harminc szőlőskosár című kötete, melynek novellái némileg bővülve 1966-ban, Kegyetlenség címmel jelentek meg újra könyv alakban, az egykori szerelme, Illés Endre válogatásában. Az Európa Könyvkiadó Kapszula Könyvtár-sorozata a mind ez idáig legteljesebb novellaválogatással emlékezik meg a két háború közti időszak egyik legnagyobb magyar írónőjéről, akiről Vas István is így nyilatkozott: „A leggazdagabb, legtökéletesebb elbeszélőink közé tartozik. Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet.” Az utolsó őzbak című kötetből választott, itt közölt novella először a Tükör című folyóirat 1938/7. számában jelent meg.