Barátok közt;televíziós sorozatok;

- Barátok közt voltunk

Huszonhárom év, 10437 rész, 271 színész – Magyarország legkedveltebb szappanoperája pár számba sűrítve. A Barátok közt 1998. október 26. óta futott az RTL Klub képernyőjén, és 2021. július 17-én szűnt meg. A sorozat számos leget megdöntött a magyarországi televíziózásban: a leghosszabb ideje futó televíziós sorozat volt, és akadt olyan epizód 2007 szeptemberében, amikor több mint kétmillió-kétszázezer nézőt ültetett le a televízió elé. Mi lehet egyes sorozatok sikerének oka politológus szemmel?

Észak-Amerikában és Nyugat-Európában számos nagysikerű sorozat futott a televíziókban, amelyek kifejezetten egy-egy család vagy lakóközösség életére fókuszáltak: gondoljunk az angol Onedin családra (1970-1981), az amerikai Bonanzára (1959-1973) és a Dallasra (1978-1991), az 1985-ben indult és ma is játszott angol East End-iekre, a német Guldenburgok örökségére (1987-1990) és a német Marienhofra (1992-2011). Magyarországon először a Szomszédok nyújtotta a televízióban azt az élményt, amelyet a külföldi sorozatok: azt, hogy a néző beletekinthetett egy kicsi, de a tágabb társadalmat és annak rétegzettségét tükröző embercsoport életébe.

Talán kötözködésnek hat, de mindent elmond a műsorszolgáltatóknak a 90-es évek kapitalizmusához való viszonyáról az, hogy a Szomszédok csütörtökön, a Dallas pénteken este futott a televízióban éveken keresztül: a piacgazdasággal ismerkedő magyar átlagpolgár egy nosztalgikus hangulatú, idilli, tisztességes, és ilyen módon mesebeli kisember-világ után hidegzuhanyként kapta az arcába a lehető legprimitívebbnek ábrázolt, szexista vadkapitalizmust. Ugyanakkor a Klinika és a Guldenburgok öröksége ábrázolta a rajnai kapitalizmust, kicsit eszményítve, tehát pont az ellenkező végletként, mint ahogyan a Dallas bemutatta az amerikait.

A Szomszédok szereplői mindig kritikát fogalmaztak meg a „fent” (valahol a kisember feje fölött) zajló folyamatokkal, a gazdasági ügyeskedőkkel és a „politikával” szemben, míg a Barátok közt hősei elfogadták a 90-es évek végének erkölcsét. Ennek legjobb példája Berényi Miklós, aki a Gábor Gáborra jellemző piti, kedvesen szemtelen ügyeskedést egy Jockey Ewing kevéssé kifinomult üzleti erkölcsének adaptálásával fejlesztette tökélyre. Miki, Zsolt és Géza voltak a Barátok közt rosszfiúi, csak míg Miki építési vállalkozóként rablólovag volt, a másik kettő a rosszfiúság pályáján legfeljebb rabló-gyalogos lehetett. Miki általában kikerült minden csapdát, míg Zsoltot és Gézát, akik nem maradhattak ki semmilyen balhéból, többször falra kente a rendőrkommandó. Ők testesítették meg azt a figurát, amelyik a közvélemény egy része, és – mi tagadás – sok politikai erő szerint is jellemzője volt a rendszerváltás utáni évek aki-kapja-marja erkölcsű vadkapitalista forgatagának: a simliskedő alak, a lumpen-polgár, aki a „rendszerváltás vesztesein” élősködik, akár fent, akár lent helyezkedik el a ranglétrán. Novák Laci viszont az a figura volt, akit a közvélemény éppenséggel a „lúzer” szóval jellemez. Ő mindenbe belevágott szalmaláng-lelkesedéssel, de kevés szakértelemmel és üzleti érzékkel, és rendre gubancok adódtak az életében.

Bár a Barátok közttel kapcsolatban közhelyszerűen elhangzik és leírják, hogy kerülte a politikát, ez annyiban árnyalandó, hogy a társadalmi kérdések rendre megjelentek a sorozatban. Feltűnt a meleg fiú (Hoffer Misi) révén a szexuális másság elfogadásának rögös útja. Korábban a Szomszédok Oli fodrásza mutatott be egy szándékosan a melegség közkeletű attribútumaival rendelkező karaktert – úgy, ahogyan a közvélemény elképzelte és ismerni vélte a melegeket. Hoffer Mihály karaktere volt az első olyan meleg férfi, akit nem humorosan ábrázoltak a filmben, és hihető, átélhető emberi drámát szőttek köréje. Ő nem beszélt nőies affektálással, mint Oli úr vagy a Piedone film festett hajú, tarka ruhás nápolyi autósa (ma már ezek a meleg figurák kivernék a biztosítékot az LMBTQ embereknél, hiszen afféle lekezelő, paternalista módon megalázzák őket ezzel a filmesek). Átlagos fiú volt minden tekintetben, ugyanolyan problémákkal, mint bármely kamasz társa. Csak éppen őriznie kellett a titkát.

Utólag tűnik föl, milyen fontos szerepet töltött be a sorozat az érzékenyítésben. Hiszen Hoffer Mihály ugyanúgy egyedül maradt a családjában a „mássággal”, mint megannyi sorstársa a való életben. És a sorozat más társadalmi kérdéseket is kendőzetlenül tárgyalt a majd két évtized során. Az embercsempészettől a kábítószer-fogyasztás általi önpusztításig, a családon belüli erőszaktól a vendéglátóhelyek ügyeskedéséig, a vállalkozók meg az al- és félvilág összefonódásától az uzsora bilincséig, a prostitúciótól kezdve a szekták agymosásán át a romakérdésig széles körképet vázolt föl mindarról, amit a nagyvárosi Magyarországon – és persze másutt is tapasztalhatunk.

A „nagyvárosi” jelző hangsúlyos. Mert a Barátok közt egész hangulata elválaszthatatlan Budapesttől. Nem véletlen, hogy a történetet állandóan megszakították bevágott képek a város nevezetességeiről, a Citadellától a Lánchídig, az Andrássy úttól a Hősök teréig. Budapest fizikális és mentális értelemben vett nyüzsgése, éttermes-kávézós-cukrászdás-éjszakai életes feelingje adta a hátteret, a couleur locale-t, amely előtt a Barátok közt szereplői élték a drámákkal teli életüket. Ugyanakkor vidéken is azonosulhattak velük, budapesti miliőjük és kultúrájuk ellenére: olyanok voltak, mint a magyarok többsége, ugyanaz zajlott a Mátyás király tér családjaiban, mint másutt.

A Klinika fekete-erdei kórházának orvosaival és nővéreivel is azonosulhatott bármely német, függetlenül attól, hogy nem minden német tévénéző volt doktor, nővér, baden-württembergi, nem mindenki lakott az erdő szélén tágas tanyán, mint Brinkmann professzor. Mégsem okozott ez gondot abban, hogy a történet hőseivel azonosuljanak. Mert minden német ismerte regényekből, filmekből a Fekete-erdőt mint jellegzetesen német tájat. Hasonlóan, ahogyan Budapest egy jellegzetes hely a magyar kultúrában, és az is ismeri (vagy ismerni véli), aki soha nem járt ott.

A Berényi, Hoffer, Kertész, Novák családok mi voltunk: a veszekedéseinkkel hülyeségeken, a vágyainkkal, az állandó lótás-futással munkahely, hobbi, család, fél- meg negyedélet között. Éppen az volt a sorozat romantikája, hogy bárki azonosulhatott a hősökkel, akkor is, ha nem budapesti és nem vállalkozó, nem kávézó tulajdonos, szakács vagy háziasszony. Mert falun és kisvárosban, a miskolci lakótelepen és a békési tanyavilágban, a szakmunkás és a falusi közmunkás otthonában is éppolyan magánéleti problémákkal, szerelmi csalódásokkal, gyereknevelési gondokkal kell szembenézni, mint Budapesten, és éppen annyi a szerelem és gyűlölet, a bizalom és féltékenység, az erkölcs és a bűn. A Barátok közt nélkül a jövő történésze aligha értheti meg a 2000-es évek első két évtizedének Magyarországát.

Általában nem a tévésorozatoktól szokták várni, hogy az egyén számára boldog életet nyújtson. Illetve a tévésorozat egy illékony boldogságot biztosít. De azzal, hogy szerethető karaktereket és átélhető emberi sorsokat mutat be, segít szembesülni a saját traumáinkkal, csalódásainkkal, és ezzel majdhogynem terápiás szolgáltatást nyújt számunkra. A teleregényeket ugyanaz tartja életben, ami a XIX-XX. századi ponyvatörténeteket, Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona történetétől kezdve a véres betyárhistóriákig.

A teleregény is egy mesevilágot tükröz, ahol lehet izgulni a hősért, lehet gyűlölni a gonoszt. Hogy mennyire mélyen gyökerezik az efféle elvágyódás, azt mutatja, hogy az 1930-as években Szabó Zoltán észrevette, a tardi parasztokat leginkább a „valósághoz kötött érdekesség fogja meg.” Vagyis azokat a könyveket szeretik olvasni, amelyek valószerű hatást keltenek, és a valóságot kicsit elferdítve, mesésítve, regényesítve ábrázolják. Ha a könyvolvasást a tévénézéshez hasonlítjuk, akkor a teleregények és szappanoperák éppen így működnek, ezt a hatást érik el.

Olyan ez a sorozat százéves távlatban, mint egy időkapszula. A kérdés az: lesz-e sorozat, amely bemutatja a magyar társadalom 2020-as éveit?