Nyájas olvasómnak feltűnhetett már, hogy e sorozatom keretében igyekszem a sörnek (mint társadalmi jelenségnek és mint ipari terméknek) a jelenvaló világban elfoglalt pozícióját, továbbá szellem- és ipartörténeti beágyazottságát lehetőleg minél mélyebb és szélesebb összefüggésekben vizsgálni, ám biztosíthatom nyájas olvasómat róla, hogy e mostani részben a sörrel kapcsolatosan semmiféle rejtett összefüggésre rámutatni nem fogok, tudniillik most a részegségről lesz szó.
Igen, a részegségről, amely a sörözésnek nem elsősorban velejárója, hanem következménye szokott lenni. Ez ugyanígy van a mértéktelenségbe vitt borivással is, ami azt jelenti, hogy a mámoros állapot elkerülésére egyetlen módszer létezik: tartózkodni az alkoholtól. Köztes megoldások természetesen léteznek. Tokaj-Hegyalján, Mád környékén ismerek egy zsidó borászt, aki voltaképpen nemhogy bort, de semmiféle alkoholt nem fogyaszt: a saját borából természetesen kortyol egyet, hogy ízvilágáról képet kapjon, de mihelyst megkóstolta, kiköpi. Ő tehát, aki a borral bensőséges, sőt, intim viszonyt ápol évtizedek óta, még soha nem volt részeg, sőt, nemhogy részeg nem volt, de bort voltaképpen nem ivott soha.
Olyan sörészt ugyanakkor nem ismerek, aki nem iszik sört, és olyat sem, aki a sörtől még nem rúgott be úgy, mint a szamár. Tán van ilyen lény a felfedezésre váró világegyetemben, a létezése tehát nem kizárható, ámde: nem is bizonyított. Sőt, ha már ebben a bizonyítási eljárásban a borászokat szóba hoztam, el kell áruljam nyájas olvasómnak, hogy az én drága szülővárosomban, azaz Egerben a tágabb ismeretségi körömben több olyan professzionális borászt ismerek, aki lélekben sörös. Magánemberként – tehát amikor nem borreprezentációs eseményeken kell szakértőként páváskodniuk – ezek a neves borászok sört isznak, méghozzá üveges sört, mert abban jobban bíznak. Borászként túl sokat tudnak a különféle mikroorganizmusok, gombák és egyéb alacsonyrendű szerveződések hatásáról ahhoz, hogy egy általuk nem ismert, ellenőrizetlen sörcsapból nyert csapolt sörben megbízzanak. Nem fogom elárulni annak a híres egri pincészetnek a főborászmesterét, akivel én már aljasul sokszor ittam sört, de annyit elárulhatok, hogy a kezdeményező, a felbujtó, a csábító nem én voltam, hanem ő. Meglátott odahaza Egerben, ritka látogatásaim egyikén, és tekintete mámoros lángba borult: sörözni fogunk, ebadta, mondta, majd elkapta a grabancomat, és elvitt inni, aminek az lett a vége, amivel ezt az írást kezdtem: részegség.
S hogy miért éppen most írok erről?
Ennek a 13-as szám az oka, most érkeztünk ugyanis el a sorozat XIII. részéhez, és nekem van egy bűnöm, egy nagyon nagy bűnöm, amely a sörrel és a 13-as számmal kapcsolatos: egyszer megittam 3 óra leforgása alatt 13 sört, aminek olyan messzeható következményei voltak, hogy hasonló barbárság az életemben azóta sem fordult elő.
Igaz, amikor ezt az ivászatot elkövettem, csak kezdő huszonéves voltam még. Afféle tejfölösszájú tacskó, aki a tudatos létmegértés világába nemhogy nem jutott el, de annak heideggeri értelemben vallott kifejtéséről nem is hallott harangozni – márpedig aki a tudattal telített lét szféráján kívül él, az bizony képes 3 óra leforgása alatt mocsokrészegre inni magát. Nem állítom, hogy ontológiai képzettség birtokában az ember nem ihatja le magát a sárga földig, de azt bizonyosan állítom, hogy akinél a közönyös létbe vetettség állapota empirikus tapasztalatokkal telített tudati tartalmakat hordoz, az egészen másképpen látja és értelmezi azt a bizonyos „sárga földet”, ahová (ismétlem: tudatosan) leissza magát.
De visszatérve ahhoz a bizonyos 13 sörhöz: huszonéves voltam, és a részegség „sárga földjére” akkor még nem tudatosan, hanem meggondolatlanul ittam le magamat. Ha választékosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy nem törekedtem egzisztenciális pozícióm pontos meghatározására – ami a valóságban egyszerűen szólva annyit jelentett, hogy részeg voltam, mint a segg.
Azóta tudom, hogy berúgni hülyén nem érdemes, csak okosan, tisztán, mindent megfontolva, tudatosan. A tiszta tudattal elkövetett részegség állapota további értelmezést, árnyaltabb egzisztenciális kategorizálást igényel, pontosabban szólva igényelne – erre vonatkozóan ugyanis eleddig nem olvastam filozófiai értekezéseket. A filozófiai gondolkodás iránya jobbára felfelé, a lét metafizikai tere felé mutat, holott a filozófusnak odalent, a „sárga földön” is volna keresnivalója. A tudatos részegség (amin ez esetben tehát, mint azt nyájas olvasóm megfejtette, a gondolkodás felfüggesztését, a világ tudomásul nem vételét, a lét ideiglenes ignorálását értem) a bölcselet számára egyelőre terra incognita, dacára annak, hogy a metafizikai jellegű gondolkodásra az alkohol serkentőleg hat – ezt a lehetőséget eddig elsősorban az irodalom aknázta ki. Ilyen tapasztalatok birtokában az íróember (jelesül én) már kijelenti magáról, hogy a magyar szürrealista irodalmi hagyomány tudatos követőjeként neoszürrealista írónak tartja magát. Mi vezetett ide? A sör.
