Az uniós döntéshozók elutasították Angela Merkel és Emmanuel Macron közös javaslatát az EU és Oroszország közötti párbeszéd felújítására. Ön szerint ki téved – az uniós többség vagy a német-francia páros?
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy anomália az a helyzet, ami ma van, de azt is, hogy ezt nem a nyugat idézte elő, hanem az Ukrajnával szembeni orosz fellépés 2014 tavaszán. A kollektív nyugat és az Európai Unió által képviselt politikának valamilyen formában reagálnia kellett a Krím elcsatolására. Oroszország pedig semmit nem tett azóta sem, amivel javított volna ezen a helyzeten. Épp ellenkezőleg, egyre több helyen és módon lépett fel destruktív szereplőként. Ilyen körülmények között párbeszédet kezdeményezni a nyugat részéről jutalmazásnak tűnhet, mintha annak a beismerése lenne, hogy az EU Oroszország politikája elhibázott volt. Mindaddig, míg Moszkva nem adja jelét annak, hogy eddigi politikáját hajlandó kompromisszum felé terelni, addig nem értem miért lenne szükség, egyébként vélhetően sehová sem vezető párbeszéd kezdeményezésére.
Azt se felejtsük el, hogy ez a javaslat előkészítetlen volt. Eredetileg Merkel állt elő vele, amihez gyorsan Macron is csatlakozott. Meglehetősen barátságtalan és tapintatlan lépés volt az EU többi tagállami vezetőjével szemben, mert őket erről nem értesítették, véleményüket nem kérték ki, mégis uniós felhatalmazást próbáltak elérni a kérdésben.
Véleménye szerint mi állt emögött?
Merkel esetében a politikai örökséggel és a szankciós politika német gazdaságra gyakorolt hatásával hoznám összefüggésbe mind magát a javaslatot, mind azt, hogy ha nem is uniós szinten, de Németország továbbra is próbálkozik ezzel. Merkel rövidesen távozik a kancellári székből és minden bizonnyal rendezettebb viszonyt szeretne hátrahagyni mind az EU-Oroszország, mind Németország-Oroszország kapcsolatában. Ugyanakkor a szankciós politika legnagyobb terhét Németország viseli és a német üzleti körök folyamatosan nyomás alatt tartják a politikai vezetést. Megjegyezném azt is, hogy bár Merkel volt az, aki nem egyszer határozottan bírálta az orosz politikát, mégis ő volt az, aki a súlyos nézetkülönbségek ellenére próbált valamiféle dialógust fenntartani Oroszországgal.
A francia elnöknél mi lehetett a motiváció?
Az ő részéről ezúttal is az a gyanúm erősödött meg- és ez nem először történik, amikor Macron az orosz kártyát próbálja elővenni - hogy úgy érzi, Merkel távozásával Európa vezető politikusává léphet elő. Szerintem Macron az orosz viszony rendezését eszköznek tekinti, ami segítheti ezirányú ambícióit.
Franciaország esetében vannak a némethez mérhető gazdasági érdekek?
Nincsenek. Franciaország is jelentős terhet visel, de jóval kisebbet, mint Németország. Az kétségtelen, hogy az Északi Áramlat 2 megvalósításában a franciák is érdekeltek, de ez az elem is jóval kevésbé van jelen, mint a németeknél.
Az Északi Áramlat 2-vel mi a baj? A Kreml szerint Washington érdekeit szolgálják ki az ellenzők. Mások azt hangoztatják, mitől lenne jobb az EU-nak a sokkal drágább, a környezetet méginkább romboló technológiával kinyert amerikai palagáz, mint az olcsóbb orosz földgáz?
Az Északi Áramlat 2 létrehozásáról az elvi döntés még 2011-ben megszületett, amikor átadták az Északi Áramlat 1-t. Akkor még az EU és Oroszország kapcsolata az utána következő évekhez képest felhőtlen volt, stratégiai fenyegetést nem nagyon érzékelt senki ebben. A beruházás előkészületei is megkezdődtek még a 2014-es ukrajnai válság előtt, sokakban mégis megütközést keltett, hogy miután drámai módon lehűltek az EU-Oroszország kapcsolatok, a németek benne maradtak ebben az építkezésben. Németország azt hangsúlyozta, ez nem egy politikai projekt, államként nem, csak gazdasági szereplők érintettek benne. Az Egyesült Államok retorikájában kezdettől úgy jelent meg, mint az Oroszországtól való energetikai függőség újabb eszköze. 2014 óta viszont ez a vezeték egy olyan eszköz is, ami pótlólagos lehetőséget biztosít Oroszországnak arra, hogy Ukrajnára nyomást gyakoroljon. Az Északi Áramlat 1 megépítése előtt az orosz gáz 85 százaléka Ukrajnán keresztül érkezett Európába. Az Északi Áramlat 2 üzembeállításával újabb 55 milliárd köbméter plusz kapacitás jelent meg – ez az Északi Áramlat 1-gyel együtt már 110 milliárd –, ami lehetőséget ad arra, hogy teljesen kiszárítsák az ukrajnai tranzitútvonalat. Vagyis, a katonai, politikai nyomáson túl a tranzitbevételek csökkenésével újabb eszköz került Oroszország kezébe. A szankciókból fakadóan jelentős vesztességet elszenvedő Németország – annak kritikusai szerint – a biztonságpolitika szenzitív területén, az energiaellátás területén bővíti Oroszország eszköztárat. Emellett a vezeték megépítése, például a magyar kormány esetében is, lehetőséget ad arra, hogy kettős mércéről beszéljenek, és a „ha a nagyoknak lehet, nekünk miért ne lehetne” álláspontot erősítse.
Miben más az orosz gázkérdés, mint a szaúdi olaj? Amerika nagyjából ugyanúgy függ a szaúdi olajtól, mint Európa az orosz gáztól. Szaúd-Arábia sem mintademokrácia, mégis a nagyvilág egy kis ejnye-bejnyével lenyelte még a rendszerkritikus szaúdi újságíró feldarabolását is. Mi az alapvető különbség, az, hogy az olajkirályság nem annyira erős és nem annyira agresszív, mint Oroszország, vagy csak a geopolitikai érdekei nem ütköznek a nyugatéval?
Az egyik lényeges különbség az, hogy az oroszországi belső helyzet romlása, a kiépülő autokrácia nem tekinthető kizárólag orosz belügynek, már csak azért sem, mert Moszkva – ellentétben Szaúd-Arábiával – számos nagyon fontos, az emberi és politikai jogokra vonatkozó nemzetközi dokumentumot írt alá, amikhez mégiscsak tartania kellene magát. Alapvetően persze az oroszországi politikai közösségre tartozik, hogy miképp működik az ország, milyen politikai rendszert alakít ki és tart fenn, de ennek – a korábbi kötelezettségvállalásokon túl – más államok szuverenitása is határt szab. De az oroszországi belső változások egy ponton túlmentek ezen a határon. Az ország vezetése a belső problémák megoldását – valójában: elfedését – Ukrajna belügyeibe való beavatkozással, területe egy részének annektálásával próbálta elérni. És ez végképp nem orosz belügy. Mindezeken túl Moszkva és El Rijad eltérő megítélésében közrejátszik az a destruktív szerep is, amit Oroszország a nyugattal való kapcsolataiban már jó ideje betölt. Efféle ambíció a szaúdiak esetében fel sem merül. Az alapvető különbség azonban mégiscsak a stratégai szembenállásból és a Moszkva jelentette kockázatokból fakad, vagyis nem a belső viszonyok eltéréseiből. Ha az utóbbi lenne a végső mérce, akkor a nyugatnak a szaúdiakkal kellene jóval bizalmatlanabbnak lennie. Az orosz belső viszonyok ugyanis – minden drámai romlásuk ellenére is – még mindig sokkal jobbak, mint a szaúdiak.
A Kreml azt sulykolja, hogy az EU Washington kottájából játszik. Ön szerint mennyire tényező az EU-Oroszország kapcsolatának alakulásában az USA elvárásaihoz való igazodás?
Először is - az Egyesült Államok az EU szövetségese. Elég furcsa lenne, ha az EU azzal lenne elfoglalva, hogy demonstrálja az Egyesült Államokétól eltérő véleményét és állandó konfliktusokat teremtene. Ez a szövetség az érdekek és értékek nagy fokú azonosságán nyugszik, mindeközben vannak persze érdekkülönbségek. Ilyen az Északi Áramlat 2 ügye, ami, ha minden igaz, akkor a Biden adminisztrációval nyugvóponthoz ért. Úgy tűnik, Washington tudomásul veszi, hogy - miután az egyik ág elkészült, a másikból is csupán 70 km hiányzik, aminek fektetése néhány hónapon belül ugyancsak befejeződik -üzembe is helyezik. Ezzel Washington nem Oroszország felé tesz gesztust, hanem a trumpi időszakra visszanyúló, németekkel fennálló konfliktusait próbálja enyhíteni. Amikor Moszkva azt hajtogatja, hogy az EU nem önálló tényező, aláveti magát az Egyesült Államoknak, nem tesz mást, mint próbál kisebbségrendűségi érzést kelteni az EU vezetésében, és arra bírni, hogy bizonyítsa önállóságát. Moszkvának erre – többek között – azért lenne szüksége, mert az EU-nak van igazán lehetősége arra, hogy komoly gazdasági szankciókat léptessen életbe Oroszországgal szemben. A Krím annektálása előtt az orosz export durván felét az unióba irányuló tette ki. Lényegében ugyanez volt a helyzet az import tekintetében is. Az orosz-amerikai gazdasági kapcsolatok ehhez képest elenyészők, Amerika kezében gazdasági nyomásgyakorlási eszköz alig van, míg az EU-éban jelentős. Az orosz politika ezt próbálja kiütni ezzel a megosztó retorikával az Unió kezéből.
Mennyire igaz az, amit Putyin állít, hogy a szankciós politika megerősítette az orosz gazdaságot, több ágazatban fejlődést eredményezett?
Erre azért nehéz ebben a pillanatban válaszolni, mert a körülmények sajátosak a pandémia miatt. A tavalyi éveleji várakozásokhoz képest jobban teljesített az orosz gazdaság. Tekintélyes elemzők 6-8 százalékos visszaesésre számítottak, helyette mindössze 3,4 százalékos lett a GDP csökkenése. Más országokhoz képest nagy késéssel, csak néhány hete érte el Oroszországot a járvány harmadik hulláma, és annak ereje még nem tudható, így nehéz szétszálazni milyen hatások milyen következményekkel járnak. Ám én azt hiszem, inkább retorika ez az elnök részéről, elfogadva azt is, hogy természetesen lehetnek olyan ágazatok, ahol Putyin állítása megalapozott. Az azonban az biztos, hogy összességében az orosz gazdaság 2014 óta elég gyengén teljesít, pedig azóta nem volt globális válság, nem külső körülmények nehezítik a gazdaság működését, hanem Moszkva Ukrajna-politikájának következményei. Amikor növekszik is az orosz gazdaság akkor is csak pár százalékkal tud. Az a korábban megfogalmazott igény, hogy Oroszországnak a globális növekedés átlagánál gyorsabban kellene növekednie, évek óta nem teljesül, és ez a pandémia előtti időszakra is érvényes volt.
Merkel távozik, Macron újraválasztása 2023-ban többesélyes, Putyin viszont nagy valószínűséggel marad a helyén. Lát-e bármiféle esélyt arra, hogy az EU-Oroszország kapcsolata kimozduljon a patthelyzetből?
Egyik oldalon sem látom ennek az esélyét. Kiszámíthatatlan, hogy belátható időn belül kik lesznek azok, akik mértékadóan fogják befolyásolni az EU politikáját. A bizonyosság az orosz oldalon van. Putyin a napokban írta alá az új nemzetbiztonsági stratégiát, ami a kormányzati tervezés alapvető dokumentuma. Ez ezúttal műfajilag is igen különösre sikeredett, egyfajta politikai végrendeletre emlékeztet. Tele van ideologikus tartalmakkal, erősen konzervatív, tradicionalista toposzokkal. Átfogó ideológiai, erkölcsi és kulturális háborút hirdet a nyugattal és a nyugati hatásokkal szemben. Most teljesedik ki az a 2012-ben jelentkező ideológiai fordulat, amivel Putyin magát először tette meg az európai hagyományos értékek védelmezőjévé. A minap elfogadott nemzetbiztonsági stratégia tovább mélyíti Oroszország elszigetelődését, ami nem csak a politikai kapcsolatokban mutatkozik meg, de a befektetésekben és a technológiai transzfer elmaradásában is nagyon nagy károkat fog okozni. Az orosz elnök politikai alkatát és a mára kialakított oroszországi politikai rendszert elnézve nehéz elképzelni, hogy Moszkva belátható időn belül a Nyugattal való kompromisszumkeresés irányába indulna el. Ezen azonban változtathat az afganisztáni belső helyet drámai romlása. Ez ugyanis olyan újabb Oroszországra nehezedő terhekkel járhatna, ami miatt Moszkva érdekeltté válhatna a nyugattal való kapcsolatainak rendezésében. Még egy területen látok némi esélyt a megegyezésre, de az nem az EU-val, hanem az Egyesült Államokkal kapcsolatos. A lejáró START 3. szerződést ez év elején öt évre meghosszabbították, ami reményt ad arra, hogy annak lejártáig sikerül azt egy új szerződéssel leváltani.
Minek tulajdonítja azt, hogy Orbán Viktor nem állt be a Merkel-Macron javaslat mögé?
Nem tudom, ez engem is meglepett. Talán taktikai megfontolás játszhatott szerepet. Még a miniszterelnök is úgy láthatta, hogy ez túl magas labda lenne, amit a nyugatiak és a magyar ellenzék is azonnal leütne, mondván, itt az újabb bizonyíték, hogy a magyar kormány Moszkva trójai falova. De nem vagyok lélekbúvár, nem tudok belelátni Orbán Viktor gondolataiba.
