Valuch Tibor történész, egyetemi tanár szerint a történelem nem hajlítható a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint. Persze, próbálkozni lehet. Azokban a társadalmakban, ahol a demokratikus hagyományok és jogállami keretek kevésbé stabil lábakon állnak, ott a központi politikai szándékoknak megfelelő múltátértékelés mindig az aktuálpolitikai küzdelem része. „A történelem átértelmezése megerősítheti a saját identitást, az adott párt támogató választói bázisát azzal, hogy leegyszerűsített, átideologizált, könnyen befogadható, leegyszerűsítő múltképet alakít ki – például azzal, hogy az egyik fél állandóan olyan vesztes, aki elsősorban áldozat – utal a hazai gyakorlatra a történész. – Ezzel lehet harci kedvet erősíteni: mi nem vesztesek vagyunk, hanem a körülmények miatt váltunk a kiszámíthatatlan nagyhatalmi szándékok áldozatává. Ezt láttuk a tavalyi Trianon-év emlékezetpolitikai megnyilvánulásaiban, amelyek nem a realitást nézték – miszerint a társadalom vezető csoportjai a késő dualizmusban súlyos hibákat követtek el a kisebbségekkel, nemzetiségekkel szemben, és megcsontosodott nemzeti elfogultsággal álltak számos kérdéshez –, hanem a nagyhatalmak és a nemzetiségek összeesküvését hangsúlyozták. De a történelem nem így működik.
Egyetlen központi akarat
Az Egyesült Államokban a Trump–Biden-váltás kapcsán – folytatja Valuch – jól látható politikai-ideológiai átrendeződés zajlik. A múlthoz való viszony újraértelmezésének a hátterében mindig valamiféle identitáserősítés érhető tetten, politikai szándékoknak való megfelelési törekvésekkel. Az amerikai történelem jelentős személyiségeinek és szobraiknak a megítélését is ezek a szempontok mozgatják. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a történelmi személyiségek életpályája ritkán egyenes vonalú, majdnem mindenkinek a működésében találhatók vitatható mozzanatok vagy olyan pontok, amelyeket az aktuális korszellem tesz megkérdőjelezhetővé. A múltértelmezés sokféleségét ezek a gesztusok önmagukban nem kérdőjelezik meg, hiszen nem törekszenek kizárólagosságra. A kanonizált emlékezetpolitika többfajta rivális nézetrendszer egymás mellett éléséből alakul ki, szabad emberek sokasága eldönti, mi elfogadható számára, és mi nem.
„A magyar és az amerikai emlékezetpolitika között fontos különbség, hogy a tengerentúlon a sokszínűséget, a pluralitást látjuk, és nem egyetlen központi akarat érvényesülését. Magyarországon az utóbbi tizenegy évben jól látszik, hogy bizonyos témák és korok az állam által alapított kutatóintézetek körébe kerültek, az alapítói elvárásoknak való megfelelés kényszerével. Ez alkalmas a szelektív emlékezetpolitika létrehozására. Az állam által nem ellenőrzött tudomány gyengítése Magyarországon ugyanezt a célt szolgálja: időről időre megpróbálják leértékelni az MTA intézeteinek tudományos teljesítményét – most éppen a Történettudományi Intézetét – a kormány által működtetett sajtóban. Magyarországon a múlt feltétlen uralásának a szándékát látni, míg Amerikában korrekciókat, amelyek nem mindig pozitívak, de a politika természetéhez hozzátartozik, hogy időnként túlhevül, és ilyenkor kicsit kileng az inga, ami aztán majd egyensúlyi helyzetbe is kerül” – mondja Valuch Tibor.
A két ország közötti különbség az egyetemi tanár szerint a tudomány autonómiájának és finanszírozásának a módjában is tetten érhető. Amerikában az egyetemek döntően magán- és pályázati forrásokból működnek, az állami befolyásolásnak a lehetősége kicsi. Magyarországon hiába kerül a felsőoktatás nagy része alapítványi fenntartásba, az intézmények gyakorlatilag továbbra is állami finanszírozásúak maradnak. A rendszerváltás egyik kudarcának látja a történész – sok más mellett –, hogy nem született konszenzus a felsőoktatási és tudományos függetlenség minimumainak a garantálásához.
Nincs jó és rossz bűn
Magyarországon évszázados múltja van a múlt átértékelésének és megváltoztatásának. Valuch Tibor kettőt emel ki: a Horthy-korszak a revizionista kultusszal, az államszocializmus a Horthy-korszak fasizmusnak bélyegzésével és az internacionalizmussal, valamint az abban a formában és mértékben soha nem létező 1945 előtti munkásmozgalom fölstilizálásával alakította a múltképet a saját hatalmi szándékainak megfelelően. A traumákat mindeközben elhallgatták, a holokauszttól kezdve a II. világháborús részvételen át 1956-ig.
„Az utóbbi bő évtizedben a rendszerváltásról látszik kibontakozni egy olyan múltkép – legalábbis a hivatalos oldalról –, amiben gyakorlatilag nem volt más szereplő, csak a jelenlegi miniszterelnök és a hozzá kötődő politikai párt. Miközben ez nyilvánvalóan nem így történt” – reagál a történész a 30 éves kormányemlékezet „tompaságaira”. Emlékeztet az 1990-es évek kegyelmi időszakára – bár Antall József is próbálta polgári forradalomnak beállítani ’56-ot –, amikor több-kevesebb tudatossággal, de nagyon mérsékelten próbálták befolyásolni a történelmi múltról való gondolkodást. Ebben szerepe volt annak, hogy megszűntek a rendszerváltás előtti tabuk, és lehetőség volt a közelmúlt tényeinek, folyamatainak sokféle és árnyalt bemutatására is.
„Azt is látni kell, hogy a múltbeli hibák és tévedések elismeréséhez nagy lelkierő és társadalmi belátás kell. Magyarországon ennek nincs hagyománya. Nem látom, hogy az elmúlt harminc évben bárki is igazán komolyan fölvetette volna a többségi társadalom felelősségét a magyar zsidóság gettósítása, majd a megsemmisítő táborokba történő 1944-es deportálása kapcsán, eltekintve az olyan kiváló alkotásoktól, mint Török Ferenc 1945 című filmje. A társadalom is igyekezett elfojtani a szembenézést. A levéltárban kutatva azzal lehet szembesülni, hogy amint 1944 júniusában befejeződött a gettósított magyar zsidók deportálása, a következő hetekben napi több tucat kérvényt nyújtottak be az elhagyott zsidó lakások és a gettóban maradt javak, tárgyak kiigénylésére egy észak-magyarországi kisvárosban. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogyan működött ez a magyar társadalom akkoriban? Miként gondoltak az emberek azokra az embertársaikra, akikkel együtt éltek korábban, akiket az ő passzív magatartásuk mellett elhurcoltak, és még ki sem hűlt a lakásuk, de már megjelent benne az új igénylő – szembesít a történész. – Nincs jó bűn és rossz bűn, nincs baloldali ősbűn és bocsánatos jobboldali bűn. A kényszermunkatábor, az internálótábor, Recsk, a zsidótörvények, Kamenyec-Podolszkij, az aktív magyar részvétellel végrehajtott holokauszt nem hiba, hanem bűn volt a korabeli politikai elit részéről. Ezt be kell ismerni, hogy normálisan tudjunk élni” – figyelmeztet Valuch.
Fideszes „történetirtás”
A jobboldali identitásépítési törekvésről Orbán Viktor egyik viszonyítási pontot jelentő mondata jut a történész eszébe. A magyar miniszterelnök szerint Horthy Miklós a XX. század egyik kivételes államférfiúja volt. Ezzel akkor egyfajta történelmi kontinuitást szeretett volna építeni, és ennek a szolgálatába állítja az általa létrehozott intézményi hátteret.
„Lehetne persze vitatkozni, de ennek nálunk nincs tere, mert akik védett kutatóintézeti pozícióban vannak, azok általában nem állnak le vitatkozni. A különböző nézeteket valló történészek között ritka, hogy értelmes vitákban vehessenek részt. Ha a Magyar Televízió nem propagandafelület volna, akkor ezeknek a vitáknak a szervezése igazi közszolgálati feladata lehetne” – bírálja a köztévé szemrebbenés nélküli pártosságát Valuch Tibor.
Aki szerint a kormányzathoz közel álló, magukat jobboldalinak valló történészek, kutatók egy részének a gondolkodásában van egyfajta sértettség is. Ezt egy bon mot-val érzékelteti: egy nyilas írócska egyszer találkozott Márai Sándorral, és arról panaszkodott, eddig milyen nehéz volt nekik, mert „ti tehetségesek vagytok. De most mi jövünk”.
„Nem mondom, hogy a jobboldali történészek tehetségtelenek, de az érveléstechnikájuk sajátos. Nemcsak érveket használnak, hanem olykor furkósbotot. Schmidt Mária hét éve azt mondta egy két és fél órás vita végén, elkésve érkezve, hogy nincs arról mit vitatkozni, kik a kommunista hatalombirtokosok, mert leírja a törvény, ami létrehozta a Nemzeti Emlékezet Bizottságot. Ha törvény dönti el egy tudományos fogalom értelmezését, és nem a tudományos vita, akkor tényleg nincs miről vitatkozni. Én nagyon mást gondolok a tudomány feladatáról és a tudományos szabadságról. A kutatáshoz, az alkotáshoz szellemi autonómia szükséges” – mondja Valuch. Aki szerint a magyar történeti emlékezetben túl sok a begyógyítatlan seb, a rossz emlék, a reális múltkép iránti társadalmi igény gyenge, az áldozatkép elfogadására iránti igény viszont nagy. Ezzel a felelősséghárítással sokkal könnyebb túlélni a traumákat. Hiába telt el harminc év, hiába lettek bizonyos szabadságok, még mindig nagyon traumatizált az újabb generációk múltképe is, mert a szülők és nagyszülők ezeket gyakorta átörökítették.
Illiberális mintakövetés
Az oroszországi-kínai közeledésről a történész azt mondja: vannak keleti minták, és vannak politikai szándékok – ebben lehet stratégiát látni az elmúlt évek történéseit látva.
„Magyarországon sokféle jobboldali hagyomány volt a két világháború között is, de jól látható, hogy a mai magyar kormányzat nem a bethleni angolszász irányultságú, mérsékelt konzervativizmust akarja követni, hanem sokkal inkább a Gömbösi- vagy Imrédy-féle, szélsőjobbra sodródó gondolkodásmódot” – hoz kellemetlen, de manapság már nem is olyan megdöbbentő hasonlatot Valuch. Véleményének alátámasztására egy minapi cikkírást idéz, amikor elkezdték vizsgálni az 1920-as, ’30-as évek politikusainak és a ma hatalmon lévő közéleti szereplőknek a szóhasználatát. Döbbenetes átfedést láttak. Nem tudja az okát, talán csak lusták a mai kormányzati szövegírók mélyebbre ásni. Az nyilván véletlen, hogy az 1920-as évek végén is akartak futballstadiont építeni. A retorika érvkészlete is visszaköszön: a megtámadott, többre ítéltetett, büszkeségre hivatott magyar nemzetet említették akkoriban is, amelyet mindenféle belső és külső ellenség fenyeget.
„A Magyarországon kialakult – a nyilvánosság nagy részének a totális ellenőrzésére törekvő – berendezkedésben jól lehet hasznosítani a kizárólagos múltképrajzolást. Egy mitizáló, romantikus, a tényeket szabadosan kezelő, a valóságot meghajlító emlékezetpolitikát, amely technikájában hasonlít a kommunista párt történelemkép-kezelésére az 1950-es, ’60-as évekből: akkoriban mindenki kommunista előfutár volt, és Budai-Nagy Antaltól Dózsa Györgyig, Rákóczitól Petőfiig azért dolgozott, hogy eljöjjön a kommunista rend az általános egyenlőséggel” – mondja.
Valuch Tibor szerint is aggasztó a kommunista bűnök és a mai baloldali emberek összemosása. Logikája szerint ez következik azokból a pragmatikus identitásteremtő szándékokból, amelyeket a jelenlegi kormányzat legbefolyásosabb képviselői vallanak.
„Magyarországon a Horthy-korszakban erősen összefonódott egymással a kommunistaellenesség és az antiszemitizmus. Azt a leegyszerűsítést hangoztatták, hogy az 1919-es kommün idején a kommunisták és a zsidók voltak felelősek az anarchiáért és azért, hogy később az ország nagy részét elvesztettük. Ha évtizedekig hangsúlyoznak valamit, akkor az beveszi magát az emberek fejébe. Nagy volt a félelem 1944-ben, persze részben jogosan, hogy mit tesznek majd az oroszok, ha ideérnek. A ’44-es plakátok szörnyként ábrázolták az orosz katonákat. 1948–49 és 1989–90 között volt bő negyven év, amelynek az első másfél évtizede erősen diktatórikus volt, különösen a Rákosi-korszak és a Kádár-korszak első évei az 1963-as amnesztiáig, amikor sok sérelem, trauma és rossz emlék keletkezett – a baloldal összemosása ezzel kiváló lehetőséget ad az ellenségképzésre, az ellenségkép fenntartására” – mondja a történészprofesszor, aki a magyar baloldaliság sokat emlegetett „szerepvesztését” idézi.
„A modern baloldal nehezen találta a helyét 1990 után, a baloldaliság érthető módon némileg diszkreditálódott. A hazai baloldalnak emellett van egy évszázados múltra visszatekintő deficitje: kevésbé tudta érzékenyen kezelni a nemzeti érzést, mert az internacionalista gondolkodásmód keretei között mozgott. Ezt kiválóan ki lehet használni „a baloldal nemzetellenességét” zengő propagandisztikus szinten. A baloldal megbélyegzettsége akkor fogja elveszíteni a relatív hatékonyságát, ha a magyar politikai szereplők nem a szélsőjobb felé forduló kormányzati politika koordinátáiban próbálnak mozogni, hanem újragondolják a „magyar vagyok és európai, magyar vagyok és demokrata, demokrata vagyok és hazafi” gondolatokat. Patrióta szemlélettel kell megmozdítani az avítt, önfelmentő, »minket mindenki bánt«-típusú nemzetszemléletet és identitást” – véli Valuch Tibor.
