„ (…) már hazafelé indultam, amikor az árokban csodás, málnaszínű virágba borult bogáncsot vettem észre, (…) És eszembe jutott egy régi, kaukázusi történet, amelynek egy részét magam láttam, egy részét szemtanúktól hallottam, a többit pedig hozzáképzeltem.” (Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Hadzsi Murat)
Baku nemzetközi repülőteréről többsávos autóúton száguldunk a fővárosba. Először járok Azerbajdzsánban, a város életképei feledtetik velem az út fáradtságát. Tőlünk jobbra a Hejdar Alijev Kulturális Központ. A szemet gyönyörködtető épületet az iraki származású, de Angliában született világhírű építészmérnöknő, Zaha Hadid tervezte. Mire megérkezünk a szállodához megértem: Baku épületei Azerbajdzsán történelméről mesélnek. A középkor emlékei mellett vannak itt házak a cári Oroszország korából, a szovjet érából, és a legmodernebb épületek, a török barátságnak köszönhetően, egy török nagyváros képét juttatják az eszembe.
A szálloda előtt álldogálunk, a zászlórúdon a walesi csapat zászlója lobog. Az iszlám díszítő motívumaitól kicsit idegen a velszi sárkány, de nem akadok ki ezen, hiszen a selyemút egyik állomásán vagyok, ahol még most is dübörög a multikulti. És nem csak az Eb, vagy a pár nappal korábban megrendezett Forma 1-es futam miatt! Közben gyülekeznek a szurkolók a kisbusznál, többeknek a kezében sör, már nem teli pohár. Wales Törökországgal fog játszani, nem nehéz kitalálni, hogy a helyiek kinek szurkolnak. Nem nézem őket sokáig, mert orientalistaként felkelti a figyelmemet a mellettünk álló, hosszú fekete hajú lány, modern szabású, fehér egyrészes ruhában. Tetszik ez a síita iszlám.
A pálmákkal beültetett sétányon sétálunk, balra a Kaszpi-tenger (371.000 km2), amin évtizedeken át Irán és Szovjetunió osztozott, majd az utóbbi felbomlása után a két államból öt lett: Azerbajdzsán, Irán, Kazahsztán, Oroszország, és Türkmenisztán. De a „Kaszpi” vajon tenger vagy tó? Földrajzilag tó, mert minden oldalról szárazföld veszi körül a világ legnagyobb tavát, ami a méretei, a mélysége, valamint a sótartalma miatt viszont tenger. Utóbbira a nemzetközi jog szabályai vonatkoznak, a tavakra viszont nem. Az öt ország között folyamatos a vita a vízfelületen lévő határok meghúzása miatt, Kazahsztán „tenger”-párti, Irán tóban gondolkodna. Természetesen a vitát nem az itt élő, legjobb minőségű kaviárt adó vizák okozzák. A tenger alatt hatalmas mennyiségű kőolaj és földgáz van, ezért nem mindegy ennek az öt országnak, hogy hol a határ. Az azeri kőolaj kitermelése már a XIX. században elkezdődött. A Nobel testvérek az olaj történelmének első tankerén (Zoroaster) szállították a fekete aranyat Európába. A hajó névadója, (Zoroaszter vagy Zarathusztra) Irán ősi vallásának, a zoroasztrizmusnak a megalapítója. Követői szentként tisztelik a tüzet, Bakuban is van egy tűztemplom, de sajnos az idő rövidsége miatt nem volt lehetőségünk felkeresni. Kárpótlásul lefényképezem a „lángoló tornyokat”, azt a három modern épületet, amelyek az alakjukkal a tűz lángjait, és ezt a vallást szimbolizálják.
Távolodunk Baku központjától, de még a városban vagyunk. Balra a Kaszpi-tenger, a homokos parton lévő olajkutak folyamatosan szivattyúzzák a kőolajat. Tőlem jobbra egy olajkút tetejéről integet egy hatalmas tűzoszlop. Az utunk során többször is megállunk egy-egy boltnál. Közép-Ázsia iszlám országai után nem lepődöm meg azon, hogy a polcokon itt is van alkohol. Viszont a volt szovjet tagköztársaságok közül egyedül az itteni boltokban láttam a szovjet kort idéző, több tucat, különböző márkájú apró cukorkát és csokoládét. Vannak itt általam is ismert nyugati márkájúak, de a legtöbbjük orosz, az azeri boltok tele vannak orosz árukkal. Azért hosszas keresgélés után találtam azeri csokit is.
Elhagytuk a Kura folyót, ami sokak szemében Európa határa. Bár az ország zászlójában lévő félhold alapján az iszlám világában járunk, mégis Azerbajdzsán európai ország, az öreg kontinens legkeletibb határa. Az út mellett balra drótkerítés, mögötte Irán. A déli szomszéd legnagyobb kisebbsége az azeri (18 millió): majdnem minden negyedik iráni azeri származású. Irán északi részén szinte mindenki beszél azeriül, és az ország jelenlegi legfőbb vallási vezetője, Ali Khamenei is apai ágon azeri. Az azeri azeriektől megtudtam, ha egy iráni azeri öt éven át folyamatosan Azerbajdzsánban tartózkodik és dolgozik, akkor kezdeményezheti az állampolgárság megszerzését.
A feliratokat nézve nyelvészkedek, a „selyemút feeling” folyamatos. Füzuli romváros, egy középkori költő álnevéről kapta a nevét, „füzuli”, arabul „fudúli”, azaz „kíváncsi”. Gandzsa városában láttam a költő, Nizámi Gandzsávi sírját, akinek a 800. születésnapját (1941) még a Szovjetunióban ünnepelték meg, de a 880.-t már nem csak Bakuban, hanem Budapesten is. Költészetének hatása a szomszédos népek irodalmában is kimutatható, a kultúrák mellett a nyelvek is keverednek. Az utak építéséhez anyagot szállító teherautókon három szó olvasható: körpü: törökül híd; biná: arabul épület és tikinti: azeriül építkezés
Karabahban ismét azeri zászló leng
A Szovjetunió felbomlásakor a megszülető új államok határai a korábbi szovjet szocialista köztársaságok határai lettek, de az Azerbajdzsánban élő örmények Örményországhoz akartak csatlakozni – Karabahostul. A két nép konfliktusából kirobbant háború 1994-ben ért véget. Azerbajdzsán területén létrejött az örmény Hegyi (Nagorno)-Karabah Köztársaság (a kikiáltás dátuma 1991). A tavaly kitört 44 napos háborúban, Azerbajdzsán visszafoglalta e területeket (az ország területének 20 százalékát), amelyek nem csak a termőföldjeikről híresek, hanem a lovaikról is.
Füzuli, Dzsabráil és Qubadli romvárosaiban már ismét azeri zászló leng. Az autónk előtt a különleges – azeriül háborús – rendőrség gépkocsija halad. Csak utánuk mehetünk, mert az utak mellett még mindig sok az akna. A dombok lankáin mindenütt kis piros háromszög alakú tábla, rajta a „bomb-mine” felirat. Egy aknász a térképe előtt állva magyarázza a munkájukat. A térkép állványa előtt a földön bomba- és lövedékmaradványok, mellettük különböző színűre festett fakarók. A piros karóktól kezdődik a veszélyes zóna, a fehér után már nyugodtan lehet szaladgálni. A sárga karót ki kell kerülni, ott még a nem hatástalanított akna van. Amíg beszélgetünk, két aknász visszatér a táborba, majd pár perccel később a távolban egy hatalmas robbanás, tűz és füstoszlopa jelzi, hogy az összegyűjtött taposó, gyalogsági, és harckocsi aknákat hatástalanították. Azerbajdzsán aknamentesítésében Magyarország is részt vesz, 25 ezer euró támogatással. Az aláaknázott régió aknamentesítése nagyon hosszú folyamat, a tűzszerészek szó szerint lépésről lépésre haladnak, mert még mindig nem kapták meg Jerevántól az aknák pontos helyét jelző térképeket.
Eddig csak olvastam a felperzselt föld taktikájáról, most látom is. Amit az örmények el tudtak vinni, azt elvitték, amit nem, azt megsemmisítették. Az út jobb és bal oldalán kivágott erdők, felégetett szőlők. Kivágtak egy 700 éves fát is, pedig őt már a szovjet érában nyilvántartásba vették. De a fa újra él, az egyik levelét emlékként őrzöm azzal a fadarabbal együtt, ami anno egy „mecset ablaka” volt. A harminc éve romváros Akdam mecsetét tehénistállónak, és disznóólnak használták. Ez is a háború része, az ellenség kulturális és vallási értékeinek a lerombolása, megszentségtelenítése. A bejárat felett az iszlám hitvallása arabul: „Nincsen más isten csak az Isten!”, viszont ennek a szövegnek van folytatása is: „És Ali Isten helytartója!” Ez a betoldás a síita credo lényege, szunniták ezt tagadják. A bezárt mecsetről sok fényképet készítek, mert a karabahi stílust jegyeit őrzi. A háború krónikáját két város határozta meg. Gandzsa többszöri bombázása – 2021. október, 25 halott – és a nem messze lévő Súsa, „Karabah gyöngyszemének” a visszafoglalása novemberben.
De véget ért a háború, a harci gépek helyett most munkagépeket látni. Hazánk 100 millió dolláros segéllyel támogatja a régió újjáépítést, a teherautókon olvasható török felirat (Polatyol), és a sok „a török félholdas zászló” jelzi, Ankara nem csak a háborúban segített keleti szövetségesének. Agdam romváros helyére például egy modern "okosváros" épül.
A hivatalos azeri források szerint a háborúban 2881 azeri katona halt meg. A mártírok velünk élnek, a vidék utcáin mindenütt láthatóak a fényképeik, a temetőkben lévő sírjaik sokkal díszesebbek, mint a többi. Egy hatalmas, mártírokat ábrázoló tabló előtt egy férfi áll. Egy hosszú bottal rámutat egy hősi halottra, majd a kezével „mondja”: neki a torkát vágták el, őt fejbe lőtték, a társa aknára lépett.
A háború napjairól Bakuban már egy szabadtéri múzeum beszél. Az azeri haderő által megsemmisített örmény tankokon és más harci járműveken a Hegyi-Karabah Köztársaság zászlója már a múlt emléke. De a karabahi utak melletti bogáncs Tolsztoj óta semmit sem változott.
