Rég nem látott jelenetek játszódtak le szerdán kora hajnalban Róma és más olasz városok utcáin. Az emberek önfeledten ünnepeltek: az olasz válogatott bejutott az Európa-bajnokság döntőjébe. Az olasz média focilázban ég, még a visszafogottságukról ismert lapokban is gyújtó hangú cikkekben zengenek ódákat a nemzeti tizenegyről. Roberto Mancini szövetségi kapitány és elválaszthatatlan jó barátja és egykori játékostársa, a rákbetegségből felgyógyult Gianluca Vialli mintha visszaadták volna az önbizalmat az olaszoknak, akik az utóbbi időben, a populizmus ellenszelében szinte elfelejtették, mit is jelent a nemzeti egység.
Nem nacionalizmus ez, hanem jó értelemben vett hazaszeretet: olaszok tízmilliói figyelik könnyes szemmel, hogy az észak-olaszországi ikontól, a könyveinek bevételét a koronavírus áldozatainak felajánló Giorgio Chiellinitől a nápolyi születésű Lorenzo Insignéig a válogatott minden tagja átszellemülten énekli az olasz himnuszt. Mintha megszűntek volna az északi és az elátkozott déli országrész, a Mezzogiorno közötti különbségek. Mindenki egyet akar.
Az olaszok újfajta öntudatra ébredésében azonban legalább akkora szerepe van Mario Draghinak. A február óta hivatalban lévő olasz kormányfő visszaadta Itália nemzetközi súlyát, az uniós csúcstalálkozón ismét odafigyelnek arra, amit a római kormány feje, az Európai Központi Bank volt elnöke mond. Hazája politikáját is uralja, stabil viszonyokat alakított ki egy reménytelennek látszó helyzetben, képes volt arra a csodára, hogy a balközép Demokrata Párttól Matteo Salvini Ligájáig – Giorgia Meloni jobboldali populista Olasz Testvérek nevű pártjának kivételével – minden politikai erő támogassa intézkedéseit.
Draghi annyira megkerülhetetlen szereplő lett az európai színtéren, hogy már az sem kizárt: Angela Merkel kancellár távozása után és a francia elnökválasztásra készülő Emmanuel Macron helyett ő lesz az Európai Unió de facto vezetője. Bár korai új olasz reneszánszról beszélni, nem kérdés: az EU stabilitása elképzelhetetlen egy kiegyensúlyozott Itália nélkül.