Ha valakinek kételyei lettek volna azt illetően, hogy az orbáni homofób törvény egy bigott, középkori felfogás jegyében született, a Corriere della Sera minapi tudósítását olvasva megerősödhetett meggyőződésében. A Vatikán tudniillik tiltakozott az olasz kormánynál egy törvénytervezet miatt, mely a homoszexuálisokat védené a verbális támadásokkal, agresszióval vagy erőszakkal szemben. Még hajmeresztőbb a Szentszék érvelése: a tervezet sértené azt a konkordátumot, melyet még a fasiszta diktátor, Mussolini kötött a Vatikánnal 1929-ben.
Az eset fő tanulsága, hogy a katolikus klérus jó részét mindmáig nem hatotta át a zsinati pápák szelleme, s a jelenlegi egyházfőnek a homoszexuálisok elfogadására felszólító szavai is süket fülekre találtak az egyházon belül. Az pedig, hogy a római kabinetnek küldött levelükben a vatikáni diplomaták Olaszország legsötétebb időszakára hivatkozva protestálnak a szóban forgó törvénytervezet ellen, azt jelzi: számos klerikus bízik abban, hogy a humanista Ferenc pápasága csak rövid intermezzo lesz az egyháztörténetben.
Nem mintha a konzervatív kardinálisok kifogásolható magatartása felmentené az összeurópai felháborodást kiváltó hazai törvény ötletgazdáit. Áder Jánost sem, akinek szignója máris ott díszeleg a szégyenteljes, sokak szerint alkotmányellenes jogszabályon. Orbán Viktor, bár egy kormányváltás esetére már kimentette hozzá közelálló alapítványokba a közvagyon jelentős részét, mindent megkísérel hatalma megtartásának érdekében. A közvélemény-kutatások nem kecsegtetik sok jóval, megpróbálkozik tehát azzal a húzással, ami George W. Bushnak bejött a 2004-es elnökválasztáson. Bush zseniális kampánystratégájának, Karl Rove-nak a tanácsára annak idején belengette az abortusz, illetve az azonos neműek házasságának betiltását. Sikerült is államfőként újabb négy évre újráznia, köszönhetően a mélyen vallásos, maradi polgárok tömegeinek, akik napjainkban éppen Trump szekerét tolják.
Csakhogy ami Orbán számára esetleg puszta hatalomtechnika, az az átlagember szemszögéből nézve óriási kártétel a hazai társadalomnak. Emlékeztetnék arra a generációra, melynek ifjú évei a Horthy-éra idejére estek. Számos akkori fiatalban keltett bűntudatot a „nemzeti-keresztény” kurzus által támogatott Tóth Tihamér közkézen forgó, mélyen tudománytalan könyve, A tiszta férfiúság, mely szégyen tárgyává tette a szexualitás puszta megélését. Orbán korifeusai éppígy mossák össze most a pedofíliát nemcsak a melegekkel, hanem horribile dictu: az iskolai szexuális felvilágosítással is. Az eredmény borítékolható: gátlásos, identitászavarral küzdő serdülők ezrei fognak kilépni az életbe.
De törődik-e azzal a jelenlegi garnitúra, hogy mit hagy maga után? Meggyőződésem, hogy Orbán Viktor se gondolja komolyan mindazt, amit a 133 „bátor emberrel” törvénybe foglaltatott. Hatványozottan igazak az Orbán-rezsimre Voltaire szavai, aki kétféle erkölcsöt különböztetett meg: egyet az elit számára, egyet pedig a plebsznek. Az Alaptörvény szerzője brüsszeli meleg-partikon dőzsölhetett, az egyszerű homoszexuális fiatalnak ellenben a szégyenteljes bujdosás a sorsa.