Nem ok nélkül viszonyult gyanakodva, neheztelve a nemzetállamokhoz a baloldal, illetve annak meghatározó része. A XIX. századi munkásmozgalom marxista vonulata a nemzetállamokat az elnyomó tőkés osztály eszközének tekintette. A nemzetállamok közötti vetélkedés az első, majd a második világháborúba torkollott. Az 1989/90-es demokratizálási eufóriát egyre inkább beárnyékolták, majd eltüntették a közép-kelet európai térségben kirobbant nemzeti-nemzetiségi ellentétek, háborúk. Az európai eszme elkötelezettjei a világháborúk tapasztalatai után a nemzetállamok megfékezésében látták a tartós európai béke megteremtésének lehetőségét.
Az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió azóta eltelt bő hat évtizede őket igazolja: az EU tagállamai közötti érdekellentéteket az Unió bonyolult politikai intézményrendszere és nem kevésbé komplex jogi szabályrendszere eddig képes volt az erőszak, a háború alkalmazása nélkül elrendezni. Az európai egységesülés híveit, a nemzetállamok ellenfeleit az a körülmény is igazolja, hogy Európának az EU-hoz nem tartozó részeiben – elsősorban a Nyugat-Balkánon – továbbra sem kizárt a fegyveres konfliktusok lehetősége a nemzetállamok között, vagy azokon belül.
A nemzetállamiság azonban nem egészen ugyanazt jelenti Nyugaton, mint a mi térségünkben vagy attól keletre. A nyugati nemzetállamok gyakorta az integráció magasabb szintjét jelentették már évszázadokkal ezelőtt is, elég csak a brit, spanyol, holland, francia vagy a későbbi német gyarmatbirodalomra gondolni. A nemzetállami gondolkodás tehát már régebben is nagyhatalmi, sőt akár világpolitikai mércével való gondolkodást jelentett. És bár ezen nyugati államok az Európai Unió részei lettek, valójában nem szűntek meg nemzeti keretekben gondolkodni. Németország vezetése számára a nemzeti érdeket a globalizáció fenntartása, a szabadkereskedelem előmozdítása jelenti – és ez nem meglepő, ha a világ harmadik legnagyobb exportőréről beszélünk. Eközben a német érdek az olyan integrációs szervezetek megerősítéséről is szól, mint az Európai Unió – elvégre a német vezető szerep ott tagadhatatlan.
A globalizációs folyamatokat a nagyobb nemzetállamok – nagyhatalmak – igyekszenek a maguk javára fordítani. Miközben Kína világhatalmi játékossá lépett elő, ő ezen széles perspektívában kívánja a nemzeti érdekeit erőteljesen érvényesíteni, szembekerülve az amerikai nagyhatalmi (és nemzeti) érdekekkel. Ugyanakkor a közép-európai vagy a nyugat-balkáni térség olyan nemzetállamokkal rendelkezik, amelyek kimaradtak a nagy földrajzi felfedezésekből, nem rendelkeztek számottevő gyarmatokkal, és így történelmileg ma a nyugatiakhoz képest kisebbek, kevésbé erősek és kevésbé gazdagok.
Ezek az államok – köztük Magyarország – többnyire kevésbé tudnak vagy akarnak nagyobb, szélesebb nemzetközi, világpolitikai összefüggésekben gondolkodni. A nemzeti gondolkodás nyugaton így lett erősen nemzetközi jellegű is, amelybe nagyjából belefér a nemzetközi szervezetekben való erőteljesebb részvétel is, míg errefelé viszont földhözragadtabb, erősen helyi jellegű lett a nemzeti érzés és gondolat.
A nyugati vagy keleti nemzetállamiságban közös, hogy a nemzethez tartozás, a nemzeti érdek képviseletének a gondolata ma is sokkal inkább képes érzelmeket előhívni a lakosság széles rétegeiből, mint a messzinek tűnő „Brüsszel” vagy az ENSZ és a többi nemzetközi szervezet. Ezt a jobboldali pártok többnyire fel szokták ismerni, és emiatt is tartós támogatást tudnak megszerezni a lakosság körében. A nemzet érdekeinek az Európai Unió túlhatalmától való megóvásáról szóló ügyes kampány vitte győzelemre a Brexitet és vezetett el az Egyesült Királyság EU-ból való kiválásához. A nemzeti érzés politikai jelentőségét negligáló egyes baloldali pártok nem egyszer kerültek versenyhátrányba a jobboldali, populista versenytársaikkal szemben.
Versenyhátrányba került a 2000-es években a magyar baloldal is, miközben a Fidesz, majd a Jobbik a sikereit részben a nemzeti retorika ügyes és hatásos alkalmazásával tudta learatni.
A NER immáron 11 éves történetében a magyar ellenzék baloldali része sokáig nem tudott hatásos válaszokat adni Orbán Viktor nemzeti retorikájára. Mintha ezt ismerte volna fel Karácsony Gergely főpolgármester, miniszterelnök-jelölt, aki hangsúlyosan megemlékezett Trianonról, elérve ezzel azt, hogy immáron nem kizárólag a Fidesz kottájából tud a választóközönség narratívához jutni a pártpolitikai színtéren, ebben a nemzettudatunk számára fontos kérdésben. Ez önmagában még nem elég, ezt a szimbolikus gesztust további tartalommal kell megtölteni.
Ezt pedig úgy lehet megtenni, ha baloldal a nemzetállamra nem pusztán potenciális veszélyforrásként tekint (lásd a cikk elején: háborúk, nemzetiségi villongások), hanem a szociális igazságtalanságok, veszélyforrások lehetséges kiigazítójaként. Sahra Wagenknecht tavasszal megjelent Die Selbsgerechten című könyvében erre a gondolkodásra hívja az olvasóit. Wagenknecht egykor a Linke radikális baloldali párt (a posztkommunista PSD utódja) társvezetője, majd Bundestag-frakcióvezetője volt, de az utóbbi években egyre inkább kiszorulóban van a párt fősodrából. A németországi közgondolkodásra való hatása mégis elég jelentős, ennek egyik oka az, hogy a politikus kiemelkedő kommunikációs képességekkel bír és így hatásosan tud a gondolatai mellett érvelni.
A könyvében amellett érvel, hogy a nemzetállamot, a nemzetet tisztelni kell, hiszen a nemzeti érzés tudja egy nagyobb közösség tagjai közötti „mi” tudatot megteremteni. Wagenknecht rámutat arra is, hogy a nagy válságok idején – a 2008/2009-es válság vagy mostani koronavírus-válság idején is – a sokat szidott nemzetállamok bizonyultak egyetlen cselekvőképes szereplőknek. A nemzetállamok tudták a mentőcsomagjaikkal a bankjaikat megmenteni, több milliárdos mentőcsomagjaikkal a gazdaság összeomlását megakadályozni. Wagenknecht szerint a szegénységet, szociális igazságtalanságokat nem a mindennapi polgár számára nehezen átlátható és számos lobbiérdektől befolyásolt brüsszeli intézményrendszer vagy valamiféle transznacionális struktúra, hanem az adott nemzetállam tudja leginkább orvosolni. A kérdés inkább az, hogy az adott nemzetállam miként reagál a válságra. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a 750 milliárd eurós európai uniós mentőcsomagnak – ha jól hajtják végre – lehetnek pozitív hatásai, és a pénz kiosztása még csak most fog elkezdődni.
Wagenknecht a demokrácia igazi forrásának a nemzetállamokat tartja, ugyanakkor ő sem tud igazi választ kínálni arra a dilemmára, hogy a nemzetállamok határait átívelő multinacionális vállalatokat, közösségi médiumokat miként lehetne kordában tartani. A válasz – a vélhetően nem tökéletes válasz – a nemzetközi összefogás lehet, amelyet különböző érdekellentétű nemzetállamoknak kellene létrehozniuk. Több olyan nagy nemzetállam van másfelől, amelyek nagyon is érdekeltek abban, hogy az ő területükről minél több nagy nemzetközi konszern befolyásolja a világgazdaságot, vagyis érdekeltek a transznacionális folyamatok erősítésében.
A német politikus megértéssel viszonyul azok felé, akik a nemzeti létet, összetartozást féltik a túlzott mértékű bevándorlástól. Ezzel a véleményével Wagenknecht a saját párján belül is ellenérzéseket váltott ki, ám ezzel nincs egyedül: Dániát szociáldemokrata miniszterelnök irányítja, ám bevándorláspolitikájának szigorúsága már alig marad el Orbán Viktorétól. Júniusban fogadott el a dán törvényhozás egy olyan törvényt, mely szerint a menedékkérők kérelmeit egy az EU-n kívüli partnerországban kellene elbírálni.
Amennyiben a baloldaliság lényege a szolidaritás, az elesettek, a szegényebbek segítése, felemelése, az esélyegyenlőség erősítése, akkor azt nemzetállami kereteken belül is meg lehet valósítani, az adott állam költségvetése prioritásainak megváltoztatásával, a nemzeti érzésnek a baloldali politikába való beemelésével. A nemzetállam egy ideig még nem fog elhalni, erre várni fölösleges. A nemzeti baloldal ideje viszont eljött, kérdés, ezt mennyire ismerik fel a baloldali pártok.