1949-től 1989-ig szeretném összegyűjteni azokat a szocialista realista festményeket, melyek az évtizedek során eltűntek a szem elől – mondja Barabás Géza. A hatvanhárom éves műgyűjtő már levelet is írt az önkormányzatoknak, állami intézményeknek, szakszervezeteknek, melyben felkínálta, hogy megvásárolja és egy tárlat keretében kiállítja a műveket. Barabás szerint a szocreál képek egy része feltehetőleg ma már magánszemélyeknél porosodik egy raktárban, pincében, padláson, jobb esetben valakinek az otthona falán.
– Mindenevő vagyok. Már ami szocreál festményeket illeti – mondja a rendszerváltás óta festménykereskedelemmel foglalkozó szakember. Barabást kivált az 1950–1956-ig megrendezett szocreál kiállítások képei vonzzák, a Rákosi-korszak művei mellett azonban a Kádár-éra alkotásait is vásárolja. Szereti a nagy méretű képeket is: pár héttel ezelőtt például egy, a Népszavában a festménygyűjtési akciójáról megjelent hír hatására megkereste egy csepeli hölgy, akitől megvásárolt egy ismeretlen alkotótól származó 1,4x3 méteres propaganda jellegű képet. A mű előterében három munkásököl tart a magasba körzőt, kalapácsot és sarlót, míg a háttérben építőipari és mezőgazdasági dolgozók láthatók. – A korszak alkotói szerettek nagy festményeket alkotni. Nagy gondolat, nagy eszme, új ember, új társadalom – idézi fel a hívószavakat a gyűjtő.
Barabás nem tesz különbséget kismesterek és nagymesterek között, számára az a lényeg, hogy milyen a létrehozott alkotás. – Vannak kismesterektől nagyon jó művek, és nagymesterektől kevésbé jó művek – summázza Barabás, hozzátéve az előbbiek legjobb alkotásai sok esetben túlszárnyalják a nagyok gyengébb munkáit. – Az ötvenes években megrendezett Országos Képzőművészeti Kiállításokon a tárlatok igazi hősei a semmiből előbukkanó kismesterek voltak, mint például Repce János Kövezők, Bencze László Vasárnapi kirándulók vagy Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban című olajképei – olvassa fel a gyűjtő egy albumból.
A képeket Barabás aktívan keresi: ha kell, régiségvásárba megy, Debrecenbe, Pécsre, Miskolcra, de az aukciósházakban is megfordul. A mostani ötletét azért akarja megvalósítani, mert úgy érzi, a magyar művészetben a szocreál vonulata a második világháborútól a rendszerváltásig – beleértve a kismesterekét – eléggé hiányos. – A korszakban a megyei és városi tanácsok szponzorálták a művészetet, ezért rengeteg művet vásároltak az alkotóktól – mondja a gyűjtő, hozzátéve, az alkotások aztán gyárak, pártirodák, kultúrházak és a tanácsok falaira kerültek.
– A rendszerváltás után a tőzsdén kisbefektető voltam, 1998-ban azonban a tavasszal és ősszel jött krach miatt életmódot kellett váltanom – emlékszik vissza Barabás, aki ekkoriban iratkozott be festménybecsüs iskolába, hamarosan pedig már élesben, a műtárgypiacon szerezte a gyakorlatát. A festmények iránti szerelem is ekkor kezdődött: nemcsak árulta a képeket, de maga is gyűjtővé vált.
Kérdés persze, hogy Barabás Gézát vajon miért vonzzák ezek a művek? Ennek magyarázata: a gyűjtő egyik kedvence a XIX. századi francia realizmus, és annak megteremtője, Gustave Courbet, aki többek között életszerűen mutatta be a korabeli munkásokat a vásznain. A gyűjtő úgy érzi, a Rákosi- és Kádár-korszak kismesterei is hasonló szellemiséggel dolgoztak, a legnagyobbak mellett azonban kevesebb fény esett rájuk.
