Volt egyszer egy ország, amelyben Tolsztoj elbeszéléseit százötvenezer, Kavafisz verseit pedig tizenötezer példányban adták ki és el. Tolsztoj gróf volt, Kavafisz pedig a homoszexuális szerelmet dicsérte, de ez senkit sem zavart. Az irodalmi érték számított, nem az ideológia. Volt egyszer egy ország, amelyben Pilinszky János Kossuth-díjat kapott. Pilinszkynek az úgynevezett szocializmus évtizedeiben egyetlen munkahelye volt, a katolikus hetilap szerkesztősége, de a díjat odaítélők a műveit jutalmazták, nem a vallását kérdezték. Volt egyszer egy ország, ahol úgy dolgozhattam egy politikai napilap szerkesztőségében, hogy soha senkivel sem vesztem össze, nem gyűlölködtem sem szóban, sem írásban. Pedig 1990 után lett közülünk szocialista képviselő, SZDSZ-es politikus, MIÉP-es polgármester és zsidó kulturális aktivista is.
Volt egyszer egy ország, amelynek Nyugatra utazó képviselőiről azt mondta nekem egyszer egy emigrációban felnőtt magyar arisztokrata: jó látni, hogy ahányan kijöttök, újságírók, művészek, sportolók, üzletemberek, mind az ország jó hírét, nyugatos vágyait képviselitek. Volt egyszer egy ország. amelyet barátságtalan államok szürke tömbjébe vetett a történelem, de amelyik idővel a szabadságra való csendes törekvésével, békés és türelmes létével kivívta a szabad világ elismerését. Volt egyszer egy ország, amelynek említése - igen, magam is megéltem - a varsói egyetemen, a moszkvai diákszállón, a hágai lap szerkesztőségében, a londoni színházi intézetben és a mannheimi filmfesztiválon egyaránt ösztönös rokonszenvet váltott ki. Ti, magyarok jól csináljátok, irigykedtek Prágában, és szurkolunk a reformok sikeréért, mondták Nyugat-Berlinben.
Volt egyszer egy ország, amelyben persze nem volt minden tökéletes. De a szabadság kis körei folyamatosan tágultak, az újságok egyre színesebbek, a színpadi és utcai viccek pedig egyre szabadabbak lettek. A fiúk haja is egyre hosszabb, a lányok szoknyája meg egyre rövidebb lett, a nyugati útlevél elé inkább csak a devizahiány állított akadályt. Voltak rosszul fizetett, veszélyes munkahelyek, de nem voltak munkanélküliek; voltak elhanyagolt bérházak, de nem voltak hajléktalanok. Én Párizsban láttam az elsőt. És mindenek felett nem habzott a gyűlölet. Sem a közéletben, sem a médiában, sem a lelátókon, sem az utcán és a hétköznapi életben. Talán voltak, akik szívük mélyén gyűlöletet hordoztak, de abban a korban nem élhették ki vad ösztöneiket. Nem a rendőrség miatt, hanem azért nem, mert a közmegegyezésből hiányzott az olaj, amely tűzvésszé növeli az egyéni gyűlölködést.
Volt egyszer egy ország, amelyben csak állami egyetemek voltak, ahol a tehetséges gyerekek osztálykülönbség nélkül tanulhattak. Volt egy tehetséges fiú, aki jogot tanult. Akkor még senki sem gondolta, hogy nem az igazságot, és nem is a vele nem mindig azonos jogot fogja szolgálni. Hanem a gyűlöletet, magát a vegytiszta gyűlöletet előbb a magyarok között, aztán a gyűlölet szítását Magyarország ellen a szabad világban. Mert politikájának lényege a gyűlölet, a kirekesztés, a szeretetlenség, a türelmetlenség, a legsötétebb emberi tulajdonságok felkeltése egy szép és sokáig békés országban. Ahol (vele szemben) sokaknak lett volna valódi okuk a haragra: de akár keresztény, akár polgári humanista megfontolásból, a közös jövő érdekében túl tudtak lépni a múltbeli sérelmeken.
Sokan sokfélék vagyunk, akik fel akarunk szabadulni az országunkat elöntő és a szabad nemzetek között utálatos hírbe hozó gyűlöletorgiától. Vannak köztünk keresztények, akik Jézusban hisznek és nem egy miniszterelnökben; vannak ateisták, akik tisztelik mások istenhitét. Vannak, akik keleti oltást kaptak, mások nyugatit, el is viccelődünk ezen egymással, de humorral és nem dühösen. Vannak, akik félnek egy sanghaji elitegyetemtől, mások szerint nagyon is lenne mit tanulnunk a kínaiaktól. Sokan nemi vágyaiktól függetlenül lázasan készülnek a Pride-ra, de akadnak olyanok is, akik a melegek iránti türelemmel is úgy gondolják, hogy túl sok szó esik mostanában az LMBQ meg T betűszavakról. Vannak köztünk kerékpárosok és autósok, pestiek és vidékiek, elszánt fociszurkolók és a ria, ria Hungáriától megriadók. Vannak, akik szerint elnyomják a romákat, mások szerint a cigányok is tanulhatnának a Bogdán László-féle nemes lelkek türelméből. Vannak, akikben nosztalgia él egyik vagy másik múltbeli korszakunk iránt, másoknak mindegyik emléke terhes.
Vagyunk ilyenek meg olyanok. De mindannyian meg akarunk szabadulni a gyűlöletnek attól a feneketlen zsákjától, aki és amely jelenleg a hatalmat birtokolja ebben a szebb sorsra született, nemes országban. Ha sohasem szakítjuk el azt, ami összeköt minket, akkor valóban egy jobb országban élhetünk majd.