Mi van akkor, ha az írónak meg kell írnia a nagyapja temetését? Nem azért, mert kérik. Nem azért, mert muszáj. Terápiás írás, mondják. Lezárás. Megosztani valamit, amit mindenkinek át kell élnie. Azért van az író, nem? Hogy ő jobban tudja. Átéli, elolvassuk, átéljük, bólogatunk. Ez az élet rendje. Ugyanúgy, mint ez az egész. Hogy meghalt valakinek a nagyapja. Mondjuk. És akkor ott vagyunk a temetésen, és elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy látjuk, hogy szép idő van. Napos, tavaszias, enyhe szellő. Az ember nem így képzeli el a temetéseket. Mert képzeletben betonszürke az ég, és kérlelhetetlenül zuhog valami eső, de a cseppek szinte egyesével potyognak, keményen koppannak a koporsón és a gyászolók fekete esernyőin. Itt sütött a nap. Délelőtt tizenegy körül, az emberek már reggeliztek, de még nem ebédeltek. Emelkedőkön is kellett menni, le is, fel is. Pici, falusi temető, napsütés, legalább kéttucat ember szétszóródva a sírgödör körül. Meglepően sokan, bár család és barátok. Évekkel ezelőtt dolgoztam a dunaújvárosi temetőben, és volt egy alkalom, amikor csak a négy sírásóval, az özveggyel és a pappal búcsúztattuk az elhunytat. Ahhoz képest ez tömeg. És akkor az eső is esett, ahogy az kell. Itt fél tizenkettő lehet, süt a nap, de kicsit fúj a szél, árnyékban azért hűvös van. A pap, fekete talárban, már elkezdte a műsort. Hosszú a szakálla, az özvegy meglátja, azt mondja, ez meg mi. Mi ez az ember? Ez a pap? A család csillapítja. Csend lesz, aztán jön a többi. Zsoltárok és imák. A szertartás része. Aztán az elhunyt méltatása, a gyászbeszéd, amit a család írt meg, hogy a pap felolvassa. Egyébként nagyon szimpatikus, szakállas kis fickó, ha máshol találkoznék vele, akkor meghívnám egy sörre. Ez jut eszembe, pedig nyilván nem, nem hívnék meg egy idegen embert csak úgy sörözni. Szóval elmondja, hogy az a koporsóban fekvő test nyolcvanhét évet élt, itt született a faluban, aztán dolgozott, felnevelt két lányt, volt öt unokája, és mindenki szerette, meg ilyenek. És ez a pap nyilván nem előadóművész, belefér, hogy összeakad a nyelve. Összekeveri a szavakat. Megakad, belesül. Neveket, valószínűleg, direkt nem említ, mert az se menne. Még az ötvenhatot is hatvanötnek mondja, szóval jogos a félelme. Meg lehet érteni, nem ezért ment papnak. Gondolom. Neki ez csak egy temetés. A családnak viszont ez a temetés. De szerencsére senkinek nem ez a lényeg. Aztán megint jön a zsoltárokkal, majd a végén már Jézussal. És itt most nem a hitről van szó. Egy temetésnek az elhunytról, a családjáról és a gyászról kéne szólnia. Hogy közben áttereljük a témát Jézusra, és az ő dolgaira, az egy kicsit olyan, mintha életed házibuliján megjelenne anyád, és mutogatni kezdené a gyerekkori képeidet. Érted, van köze a dologhoz, de azért kínos. Aztán a pap befejezi, jöhetnek a sírásók. Nagydarab, kopasz, öltönyös férfiak leengedik azt a fadobozt, amiben a nagyapád fekszik, aztán módszeresen, gyorsan elkezdik rádobálni a földet. Délben, napsütésben. És tényleg gyorsan csinálják. Szó nélkül. Csak szórják a földet, mi meg nézzük. Megáll az idő, itt összpontosul a gyász, testet ölt a lapátolt földben, ugyanakkor szét is folyik a gondolatokban. Mintha megállna az idő. De nem. Élt nyolcvanhét évet, mi éppen húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetvennél tartunk. Nézzük, ahogy lapátolják a földet, telik az idő. A sírásó a lehető leggyorsabban temeti be a gödröt, de közben is megy az idő, egyre közelebb jutunk mindannyian ehhez a végső dologhoz. Úthoz? Mondják, de ez elég közhelyes. Meg nem is stimmel. Valahogy sántít. De ne a szavakon lovagoljunk. Mert lapátolják a földet, a göröngyök egyre jobban belepik azt a dobozt. És az egyik sírásó, aki a legközelebb áll hozzád, annyira izzad, hogy egy szabályos csíkban folyik le a homlokáról, az orráról, a hosszú orráról, hogy még lassabban teljen az idő, a verejték a kis földhányásra, amit éppen a gödörbe, a nagyapád koporsójára kanalaz. És akkor beugrik, hogy nyolcvanhét évvel ezelőtt ugyanígy izzadhatott a dédnagyanyád, sőt, így verejtékezett az orvos is, aki a világra segítette a nagyapádat, aki akkor felsírt, kinyitotta a szemét, de inkább csak pislogott, elvágták a köldökzsinórját, ezzel elkezdte az életét, amiről akkor még semmit nem tudott, de te már ismered, ott a sírgödrénél állva, ahol nézed a fiatal sírásót, aki izzad, verejtékezik, azért, hogy pontot tegyen ennek az egésznek, ennek a nyolcvanhét évnek a végére. A sírásó ezután hazamegy, megiszik egy sört, játszik a gyerekeivel, vagy mit tudom én. Ezt csinálta az orvos is, aki a nagyapámat a világra segítette. Közben rengeteg emberrel találkozott, barátságokat kötött, szerelmes lett, gyerekei és unokái lettek. De soha nem találkozott azzal a fiatal sírásóval, akinek az izzadtságcseppjei beleivódtak abba a földbe, ami alá eltemették. Aztán az utolsó földarabok is a helyükre kerülnek, a sírra, ahová aztán majd járhatnak a következő generációk megemlékezni, vagy már nem is emlékezni, csak tiszteletüket tenni, hogy biccentés, szevasz, papi, örültem, de most már mehetünk tovább. És a család megy a halotti torra, a koncentrált, a kötelező emlékezés utolsó hivatalos színhelyére, aztán mindenki megy tovább, ki merre lát, mindenki a saját útján, a sajátjaihoz, és még a kocsiban eszébe jut valakinek, hogy most már eggyel kevesebben vannak, aztán este lesz, majd jön a következő nap. A sírásó pedig, akinek a verejtéke áztatja a nagyapa sírját, a földet, amiben fekszik, ahol lassan csont lesz belőle, ő meg hazament, felnevelte a gyerekeit, boldogan élt a feleségével, aztán örült az unokáinak, akiket szintén szeretetben és megértésben pátyolgatott, aztán elfáradt, öreg lett, nagyon öreg, már nem bírt felkelni, már csak feküdt, aztán sóhajtott egy nagyot, benne volt ebben a sóhajban az összes föld, amit élete során a halottakra szórt, aztán megakadt ez a sóhaj, vagy teljesen ki is jött, kijött vele minden, aztán befejezte ő is. És persze ugyanúgy ásta el őt a következő sírásó, mint annak idején a nagyapámat, és lehet, hogy pont az, akit ő tanított, szóval neki legalább ennyi jutott, hogy ismerte azt, aki az utolsó földdarabot hányja a koporsójára.
