Színházrendezőként tanult a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE), az Űrpiknik pedig már a második filmes főszerepe.
Számomra a rendezés is a színészetből fakad. Korábban stúdióztam, mindemellett elsősorban arra vágytam, hogy meg tudjam a saját terveimet valósítani, ehhez kerestem eszközt. Nem volt vágyam, hogy klasszikus értelemben véve vett színházrendező legyek, ez nehézséget is jelentett az egyetemen, bármennyire csodálatos is ez a szakma. Hogy mire fogom lefordítani és alkalmazni a tudást, amit az egyetem adott, az a jövő kérdése. Ami biztos: nagyon klasszikus rendező képzést kaptam, melyben nem igazán találtam meg magam, miközben színészként folyamatosan forgattam is.
Ezeket a kerülőutakat tolerálták az SZFE-n?
Szuperjó fejek voltak, elfogadták, hogy ez az én dolgom és nem akarták „kivágni” belőlem. A színházrendező szak sokkal felnőttesebb, mint a színészi volt korábban. Amúgy nem gondolom a szereplést kerülőútnak, nem hentesnek mentem el – bár, mai fejjel nézve, lehet, hogy azt kellett volna. Mindenesetre ma a kulturális szférában több lábon kell állni. Ha olyan dolgot akarsz csinálni, amihez tényleg kedved van és nem csak a pénzért, akkor nem árt.
A szenvedélyek tekintetében mi most a legfontosabb?
A színészet, melynek kapcsán van bennem egy állandó tanulási igény. Minden egyes szerep kapcsán sokat gondolkodom azon, mit és hogyan tudok előbányászni. Az, hogy a testemmel hogyan tudok funkcionálni, nekem az a legfontosabb. A rendezés elsősorban agyi meló, én meg egyszerűen nem tudok a fenekemen ülve megmaradni. A legboldogabb akkor vagyok, amikor meg tudom élni a dualitást: a testemet és az agyamat egyszerre használni – ezt pedig a színészi játék vagy az éneklés adja meg.
Az, hogy rendező is egyben, mit tesz hozzá a színészi énjéhez?
Nem tudom. Vannak, akik azt mondják, hogy „mit keresek a színészek között” vagy, hogy „leesek a vászonról”, míg mások szerint „valamiféle pluszt viszek fel oda”. Volt olyan, hogy a színész észrevette, mit teszek – mindig durván analizálom a szöveget –, ez pedig nagyon jól esett. Az, hogy én mostanában mentem színészként, úgy gondolom, időszakos. A filmesek olyan irányba keresgéltek, melyhez én kellettem. Úgy érzem egyébként, hogy amit most tudok, ki lett maxolva, szeretném végre átlépni az önnön furaságom dimenzióit.
Az Űrpiknikben egy huszonegyedik századi, sértődött femme fatale-t alakít.
Már az Egynyári kaland című sorozatban alakított Luca is egy görcs. De szerintem másképp különcök, az Űrpiknikben Panna egy sokkal sötétebb figura. Az „egyedül a világ ellen” érzés bennem is működött erősen, elég tini tempó. De a történet végére ő is beérik.
A film egy része egy melegbárban játszódik. Akkor ez egy felnőtt film most már…
Ez konkrétan egy fiataloknak készült mű. Ami ma a politikában és a közéletben történik: horror kategória. Azt kellene mindenkinek megérteni: az emberi önazonossághoz való jog alapvetés. Mint a levegő. Sose legyünk cinikusak, maradjon meg bennünk a tartás, a belső fény, hogy tudjuk, mi az életben a legfontosabb érték – és ezt nem veheti el tőlünk senki...
Ön is azok közé a diákok közé tartozik, akik a freeSZFE-t választották az állam által alapítványi rendszerbe modellváltott egyetem helyett. Akkor külföldi diplomája lesz?
Úgy néz ki. De nem gondolkodom most ezen, elfogadtam, hogy ez olyan, mintha nem lenne diplomám. Ma egyre kevésbé divat ez a diplomásdi, sokan nem is engedhetik meg maguknak és másféle utatok érvényesülnek. Az, hogy valaki elmehet egyetemre az valahol luxus. A freeSZFE abból a szempontból fontos, hogy a szellemi értékeket és gondolkodásmódot átmentsük. Nem a papír a fontos most.
Az SZFE elvesztését hogyan élte meg?
Nagyon traumatikus volt. Mindamellett, hogy van jó oldala is a változásnak, nem érdemes elhazudni azt, hogyan érezzük magunkat. Mi az a szakma, ahová kimegyünk? Milyen élet vár ránk? A mi életünkkel és pszichénkkel játszottak. De van egy jó hírem: minden összetörés felépülést eredményez.
Kedvenc Űrpiknik-jelenetem kapcsán kérdezem: milyen érzés volt hátba szúrni Árpa Attilát?
Attila mindig biztatott, hogy erősebben szúrjak. Abszolút partner volt ebben a felvillanyozó szituációban. Amúgy nagyon sok tanácsot adott: például, amikor a táskával fejbe verem, pontosan hova üssek, milyen erővel. Egyszerre volt tanár és áldozat.
Az Űrpiknik, lévén, hogy sci-fi, számos CGI alapú jelenetet tartalmaz. Azt, hogy egy űrhajó kitörött ablakából akarják lerántani, mennyire tudta kibírni röhögés nélkül?
Röhögtem volna? Nem emlékszem. Ez egy véresen komoly jelenet, kérem szépen. Az űrben voltam, tökre láttam mindent! Beflasheltem, mint egy gyerek. Minden izmom befeszült!
