Ezer család, átlagosan háromezer-ötszáz ember él az ország legnagyobb szegregátumában, a miskolci diósgyőri városrésztől nagyjából négy kilométerre lévő Lyukóvölgyben. Számuk folyamatosan változik, van, aki már közel két évtizede lakik itt a saját hétvégi házában, s olyan is, aki váratlanul került krízishelyzetbe, ezért átmeneti időre, egy-két évre húzza meg itt magát, jellemzően úgy, hogy elfoglal egy lakatlan, düledező, minden komfortot nélkülöző viskót. Ez a térség kormányokon és önkormányzatokon átívelően mindig is egy megoldandó „szociális problémát” jelentett Miskolcnak. Az évek során volt, hogy a város vezetői becsukták szemüket, és nem vettek tudomást az itteni problémákról, máskor pedig épp maguk generálták a létszám növekedését. Emlékezetes például, hogy az előző fideszes önkormányzat különböző adminisztratív módszerekkel, egyebek mellett a bérleti szerződések megszüntetésével voltaképpen felszámolta a Miskolc szélén lévő Számozott utcák nagy részét, így a hajdani vasgyári lakásokban élő, hátrányos helyzetű családok jó része is a Lyukóvölgyben kötött ki.
A szociológusok négy csoportra osztják az itt élőket, akik olykor maguk is használják az őket megkülönböztető jelzőket. A „telkesek” általában azok az idős nyugdíjasok, akik egészségügyi okokból költöztek ide hajdanán, a jó levegő ígéretével, aztán itt maradtak. Akad, akinek van ugyan lakása a városban, de nyugodtabbnak érzi magát, ha kint él, és szemmel tartja a kertjét, az értékeit. A másik csoportban azok a nem roma nők és férfiak vannak, akik szociális vagy családi okok miatt keveredtek ide: elváltak, eladósodtak, a peremlétbe sodródtak. Nyolc-tízmillió forintjuk nem volt egy olcsóbb avasi lakótelepi panelre, de esetleg kétmillióból már ki tudtak fizetni egy olyan itteni építményt, „hobbit” amit téliesítettek. A harmadik csoportba a romák tartoznak, akiket két részre osztanak a helyiek: azokra, akiknek már a szülei is itt éltek, vagyis „őslakosok”, így is nevezik őket a többiek. S vannak, akik ilyen-olyan okokból átmenetileg tartózkodnak itt, aztán jellemzően tovább állnak.
A völgyben mindenki egy jobb életről álmodik. Az is, aki már beletörődött abba, hogy élete végéig itt marad, és az is, aki próbál innen kitörni. A mindennapok keservesek, az alapvető létfenntartásért is küzdeni kell. Nincsenek aszfaltozott utak, nyáron a por beleng mindent, ősszel, télen pedig beleragadnak a sárba, olyankor van, hogy napokig nem tudnak bemenni a városba. Vezetékes víz, szennyvíz itt nincsen, fúrt kútra alig egy-két családnak telt. A város annak idején hat közkutat állított fel, de a völgy távolabbi pontjain élőknek akár kilométereket is gyalogolniuk kell, míg elérik az egyiket. Nem véletlen, hogy errefelé szinte mindenki babakocsival közlekedik, akár van kisgyereke, akár nincs: egy masszívabb járgányba akár több kanna víz is betehető, és tolni is könnyebb, mint kézben cipelni. Különösen mosás idején látni marmonkannákkal megpakolt kiskocsikat, máskor pedig a gyerekeket szalajtják egy-egy nagyobb ötliteres flakonnal vízért.
Hiába él a völgyben több ezer potenciális vásárló, egyetlen bolthálózat sem nyitott itt üzletet. Sokáig két lehetőségük volt a helyieknek, ha élelmiszerhez akartak jutni: beutaztak Miskolcra, vagy bekerültek az úgynevezett élelmiszer-uzsoraláncba, azaz bizonyos tehetősebb, autóval rendelkező, s emiatt az árut idejuttatni képes családoktól vásároltak kenyeret, párizsit kamatos kamatra, míg végül akár a saját házukkal vagy gyakran egyfajta rabszolgamunkával fizették meg a „hitelt”. Idéntől viszont mozgóbusz látja el a helyieket kenyérrel, hússal, tejtermékekkel, és persze üdítővel, sörrel. A jármű rendszerint a telep közösségi háza előtt parkol, és ottjártunkkor is meglehetősen hosszú sor kígyózott előtte. Működtetője egy miskolci roma férfi, Horváth Ferenc, aki korábban Svájcban dolgozott hegesztőként, de aztán megelégelte a vándoréletet, hazajött, és belevágott ebbe a vállalkozásba. A nyitás óta eltelt kevéske idő még nem elég arra, hogy megvonják a mozgóbusz társadalmi hasznosságának mérlegét, de az óvatos tapasztalatok azt mutatják, hogy csökkent az uzsoráztatás a telepen. A megfizethető áron kínált, helybe hozott élelmiszer enyhíti a kiszolgáltatottságot.
Noha sokakban az a képzet él, hogy a „Lyukóban” csak szociális segélyeken élők, közmunkások és munkanélküliek laknak, ez messzemenően nem igaz. Ha nincsenek is erről pontos statisztikai adatok, tény, hogy a nők és férfiak jelentős része dolgozni indul innen reggelente. Előbbiek általában betanított vagy szakmunkások a közeli csokoládégyárban, utóbbiakért pedig mikrobusz érkezik hajnalban, és viszi őket megyeszerte, vagy azon túl is építkezésekre, szőlőt művelni. Sok család számára fontos kérdés lett, hogy a gyerekeiket lehetőleg szakgimnáziumba írassák és szakmát adjanak a kezükbe. Ottjártunkkor, amely épp az utolsó tanítási napra esett, magunk is találkoztunk a miskolci helyi járatos busszal megérkező, elballagott általános iskolásokkal: a „kis-esküvői” ruhába öltözött Laura édesapja például büszkén mondta, hogy a lány egészségügyi szakközépiskolába jelentkezett, fel is vették, szeptembertől már ott folytatja.
A ballagás megünneplésére egyébként nagyon sokan készülődtek: mindenhonnan zene hallatszott, kondérokban rotyogott a töltött káposzta, lábasokban sült a rántott hús. Ha egész évben nem is jut mindig ilyen étel az asztalra, az ünnepeiket szeretik tisztességesen megtartani – mondták a helybeliek közül többen. Ilyenkor nem békétlenkedik senki, nem szalad a rendőrségre a zaj miatt, működik a völgyben az élni és élni hagyni kimondatlan törvénye. S miközben az érintett családok mulatni kezdtek, a Máltai Szeretetszolgálat közösségi házában lassan befejezték a pingpongozást a tanodás gyerekek, szedelőzködni kezdtek csecsemőikkel a Biztos Kezdet Gyerekházban időző anyukák, s az egyetlen apuka, Béla is. Az épület elé pedig egyre másra érkeztek az Élelmiszerbank keddenként szokásos kenyér és péksütemény-adományait átvenni a gyűrött arcú férfiak és a kitaposott cipőben baktató, itteni turkálós ruhákból öltözött nők.
Közfürdő és mindenki mosodája
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Lyukóvölgyben 2014 óta van jelen: kezdetben az úgynevezett Jelenlét Programmal, 2016-tól a Biztos Kezdet Gyerekházzal és a Tanodával, tavaly óta pedig ők működtetik a közösségi fürdőt és a mosodát is. – Első lépésként a szociális irodát alakítottuk ki a telepen élők közvetlen környezetében, a Közösségi Házban, ami a kölcsönös befogadás és a bizalmi kapcsolat kialakulását segítette – mondta lapunknak Garbóczy Levente, aki egy éve programvezető itt. Eredeti szakmája történelemtanár, de nemrég elvégzett egy kommunikáció szakot is. Miskolci, az avasi lakótelepen él, s korábban is olyan civil szervezeteknél dolgozott, amelyek az elesettek segítését tűzte célul. Szavai szerint a koronavírus járvány az ő életüket is felborította: a rendezvényeiket nem tudták megtartani, a gyerekház és a tanoda nem fogadhatott gyerekeket. Egyedül a szociális iroda működött, ahová a helyiek munkanapokon be tudtak jönni, a máltaisok pedig biztosították az elektronikus ügyintézéshez való hozzáférést, segítséget nyújtottak formanyomtatványok, adatlapok kitöltésében, önéletrajzok, álláspályázatok megírásában, de lehetett fénymásolni, nyomtatni, s hivatali ügyintézések esetében ingyenesen telefonálni is. Ebben az időszakban jelentős számú tartós élelmiszercsomagot vittek ki a velük rendszeres kapcsolatban állóknak, valamint a krízisbe került családoknak, egyedül élő nyugdíjasoknak.
A Lyukóvölgyben élők számára térítésmentes a zuhanyzási és mosási lehetőséget – az előbbit kevesebben, az utóbbit jóval többen veszik igénybe. A romákra jellemző szemérem főként a nőket tartja vissza attól, hogy idegen közegben levetkőzzenek és megmosakodjanak, a férfiak között viszont többen akadnak olyanok, akik munkába indulás előtt, vagy onnan hazajövet megállnak a közfürdőben – tudjuk meg a helyiekkel folytatott beszélgetésekből. A mosodát feliratkozás után használhatják, csak a tisztítószereket kell magukkal vinniük.
Nyári szünetben működtetik a Nyitott Ház programot, amely minden helyben élő gyermek és fiatal számára biztosítja a játszóházi foglalkozást vagy a tanoda-jellegű tevékenységet. Minden itt élő számára megnyugvás, ha a nyári céltalan csellengés helyett felnőtt felügyelete mellett, biztonságos környezetben tudják a gyerekeket, tinédzsereket. D. J.
