Ebben szerepel az egyik legkedvesebb első mondatom, írtam a múlt héten Viktor Pelevin Kristályvilág című elbeszéléséről. Az idézett mondat ráadásul nemcsak a kedvenceim közé tartozik, de a legelső mondat, amit Pelevintől valaha olvastam.
Ugyanígy vagyok Kertész Imre Jegyzőkönyv című elbeszélésével; az első írás volt, amit valaha tőle olvastam, de a felütése azonnal megfogott. Nem is az első, hanem az első három mondat volt az, amire felfigyeltem:
„Az alábbi jegyzőkönyv ama másik: mindenképpen hivatalosabb, ha másfelől korántsem hitelesebb jegyzőkönyvet lesz hivatott ellenjegyezni, amely jegyzőkönyv fel- és (nyilván) nyilvántartásba vétetett bizonyos helyen, bizonyos napon és bizonyos órában, mely részleteket azonban itt mellőzhetőnek tekintjük. E jegyzőkönyv nem azért készül, mintha helyesbíteni akarnánk a tényeket, csorbítani vagy kiegészíteni őket, mintha, mondjuk, hinnénk a tények fontosságában, netalán az igazságban. Mi már semmiben sem hiszünk; hacsak igazság, hazugság iránt egyformán süketen és vakon, egyes-egyedül a gyónás erejében nem, amely a testvérévé tesz önmagunk magányának, és mintegy belesimít minket legvégső felismerésünkbe, aminek rettentő nevét egyszerre az előttünk szaladó báránnyá változtatja, amelyet – csak most ébredünk rá – már réges-rég követünk; s ezúttal, ha következetességünkből jottányit sem engedünk, tán utol is érhetjük.”
A Jegyzőkönyvre a 2000 című folyóirat 1991. júniusi, 6. számában találtam rá (a nyomtatott változatban egy időre megszűnt kiváló lap egy ideje ismét olvasható papíron is, mindenkinek ajánlom – csak akkor tud megélni, ha az olvasók fizetnek érte). Korábban még csak a nevét sem hallottam Kertész Imrének, de ez az írás lenyűgözött, vagy sokkal inkább letaglózott. Egy sötét, nyomasztó, kafkai világ tárult fel benne, s csak ámultam: ki ez az ismeretlen, aki így tud írni. Aztán leesett, hogy az Újhold Évkönyvben mintha már láttam volna tőle valamit, és hamar megleltem a Sorstalanságot is. (Éveken át boldog-boldogtalannak ajánlgattam, mint az egyik legjobb magyar regényt, jóval a mű hazai és nemzetközi sikere előtt.)
A Jegyzőkönyv története néhány mondatban összefoglalható: a szerző, a „főhős” néhány napos bécsi útra indul, egyebek között Wittgenstein-fordításairól szeretne tárgyalni az osztrák kultuszminisztériumban, és esetleg az operába is ellátogatna. Négyezer schilling lapul a zsebében, de a vonaton a magyar határellenőr kérdésére csak ezret vall be. Persze kiderül, hogy több van nála, így Hegyeshalomnál leszállítják a vonatról, pénzét és útlevelét elveszik, s egy jegyzőkönyvet vesznek fel. Ezután már nem utazik Bécsbe, visszatér Budapestre: „Miért hittem, hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem?
Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudtam, hogy itt, ahol élek, egyedül rabként lehetek szabad. Jól tudtam, hogy ez a szabadság csak egy rab szabadsága, vagyis illúzió; de legalább – így hittem – becsületes illúzió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnék rabként.”