Fürdőváros, azok között sem a legnagyobb. Kisnyugdíjasok jönnek ide leginkább, évek óta visszajárók, a bérelt apartman házigazdájára már-már jó barátként tekintenek, karácsonykor üdvözlőlappal köszöntik, névnapjára telefonálnak.
A főtér környékén nem puccos éttermek sorakoznak, hatalmas tányérokon falatnyi ételkölteményekkel, inkább a stílusnak, mintsem a gyomornak adva meg, ami jár, sokkal inkább bájos kisvendéglők, amelyek teraszain az asztal ugyan kopott, és a kockás abrosz is viseltes már, ám a halászlé méretes bográcsban érkezik, a gulyásban tekintélyes marha húskockák bújnak el krumplikkal karöltve a paprikás zsírkarikák alatt, a túrós palacsintából pedig sem a túrót, sem a mazsolát nem spórolják ki, miként a porcukrot sem csipettel adagolják rá, hanem bizony bőven hintik, mintha havazna odakint.
Az itteni nyaralás nem decens, nem visszafogott. A kis panziókban véletlenül sem tartanak szauna-szeánszokat, és iszapos csokoládépakolást sem kérhet errefelé a vendég, ellenben van csúszda a gyerekeknek, kugli és kültéri sakk a férfiaknak – képzeljük kezükbe mindjárt a hűvös, habos csapolt sört –, az asszonyok meg kedélyesen nyúlhatnak el a tóparti fövenyen egy gumi matracon, nekik már az is pihenés, ha egy darabig senki nem szól hozzájuk.
Ebbe a kisvárosba vetődtem el a minap, s ha már ott voltam, bekukkantottam legendás hentesboltjába is. Arról híres ez, hogy a mester maga vágja a disznót, amit jó ismerősei hizlalnak neki, megadva a jószágnak is, amit kell. Így aztán a hús, az abból készült hurka, kolbász, töpörtyű, disznósajt, rakott nyelv, finoman majoránnázott házi parasztmájas íze is pont olyan, amilyennek hajdan nagyapáink, nagyanyáink elvárták.
Vettem ezt-azt, hosszú karajt, fűszeres kolbászt, s olcsó lépet, vesét, hogy a négylábúaknak is legyen majd otthon örömünnep. A pult sarkában feltornyozott húsos kolozsvári szalonna kísértésbe ejtett. Itt a nyár, most lenne az ideje paprikának, paradicsomnak, ágyásból frissen kihúzott hagymának, hirtelen párolt spenótnak, a tűzön éppen csak megkapatott cukkininek, füstös padlizsánnak, önmérsékletet kellene tanúsítani. Félhangosan ki is mondom a vastagkarú hentessel átellenben, hogy jobb ezt a kolozsvári szalonnát nem hazavinni, hízik az ember már annak látványától is.
A mester kissé feljebb emeli a bárdot a kezében, majd meglepetésre azt mondja, hogy a szalonna egyáltalán nem hizlal. Aki ezt mondja, az tévhitben él, s igazi fogyókúrás ételtől fosztja meg magát. Ha ugyanis szalonnát ennénk szalonnával, csak úgy ugrálnának le rólunk a felesleges dekák, amelyeket követnének aztán bősz sebességgel a kilók is. Orvosilag is alátámasztaná mindezt, ha lenne a magyarázatra ideje, ám ennek híján kénytelen leszek elhinni ezt a kinyilatkoztatást. Egyvalamire azonban nagyon kell vigyázni a szalonna esetében – teszi hozzá, s kacsint is közben egy nagyot a bal szemével –, méghozzá arra, hogy kenyeret sose együnk hozzá, egy apró morzsányit sem, mert attól tényleg el fogunk hízni, de nagyon.