A '80-as évekig Magyarországon mindenki egyetlen emberre figyelt, Kádár Jánosra. Közös tudás volt, hogy tőle függ, merrefelé mennek a dolgok az országban. A rendszerváltás ígérete az volt, hogy ilyen többé nem lesz. Aztán 2010-től ismét mindenki egyetlen emberre figyelt, Orbán Viktorra. Ismét közös tudás, hogy végső soron minden úgy fog eldőlni, ahogy ő jónak gondolja.
Az Új Egyenlőség Kádártól Orbánig címmel megjelenő könyve arról szól, hogyan jutottunk el idáig. A kötet írásai bemutatják, mi történt Magyarországon 1989 és 2010 között, ami megalapozta az Orbán-rendszert, vagyis az egyszemélyes kormányzás visszatérését.
Létezik olyan olvasat, amely szerint Orbán Viktor amolyan ördögként megérkezett a semmiből és teljesen átvette a politika irányítását. A liberális megközelítés azt gondolja, hogy az embereket becsapta a kormány és ami most zajlik, az kizárólag Orbán Viktornak és környezetének, családjának jó, ők gazdagodnak, miközben más rosszul jár. Ezt azonban lehet cáfolni – hívta fel a figyelmet Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus –, ugyanis a Fidesz-kormányok idején a társadalom fölső három tizedének jövedelme közeledett az uniós átlaghoz. Az adatokból az is látszik, hogy a középső 40 százalék ugyan nem közeledett Európához, de esetükben (akiknek a Gyurcsány-korszak az összehasonlítási alap) javult az életminőség. Az alsó harmad pedig nem elég, hogy eldöntse a választást. Érdemes felidézni, hogy a 2010 előtti gazdasági válság a térségbeli országokat nem rázta meg. Lengyelország például érdemi recesszió nélkül úszta meg ezt az időszakot – mondja Pogátsa Zoltán, aki szerint Magyarországon az Orbán-rendszer és az egyre teljesebb egyeduralom lényegi oka a baloldal összezuhanása volt, és éppen ez az, ami megkülönbözteti a régió többi országától.
Léteznek persze a kialakult helyzetre más értelmezések is. Vannak, akik azt mondják, hogy Orbán politikai tehetségével kiemelkedik a mezőnyből, és mivel a baloldali eszméket legyőzöttnek és meghaladottnak hirdeti, totális dominanciába került az általa vezetett jobboldal. Az említett könyvben szereplő írások, válogatások egy harmadik lehetőséget is felvázolnak, ami leginkább egy szerves, de rossz irányú fejlődésről szól, amelynek jegyei a 2010 előtti kormányzásban fellelhetők. Ez az olvasat sok tekintetben a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok elviselhetetlenségére utal, amely kiábrándította a magyar emberek jelentős részét a politikai pártok többségéből. Pogátsa Zoltán úgy fogalmazott: fenntartható, zöld, szociális demokráciát kell építeni. Olyan társadalompolitikát, amelyben a középosztály és az alul lévők is jól járnak és kötődnek a politikai demokráciához.
– Az illiberális demokrácia ellentéte nem a liberális, hanem a szociális demokrácia, ez utóbbi az, ami érdemben megteremti a fenntartható demokratikus működés lehetőségét – tette hozzá Pogátsa Zoltán.
A könyv a rendszerváltás kudarcáról, az osztályegyenlőtlenségek demokráciára gyakorolt hatásáról és az értékrendszerekről is szól. A szerzők alapvetően az Új Egyenlőség szerkesztőségének tagjai (Pogátsa Zoltán, Bíró-Nagy András, Éber Márk Áron, Scheiring Gábor és Kiss Ambrus), valamint az állandó szerzők (Szalai Erzsébet, Ferge Zsuzsa, Perintfalvi Rita).
