A 2010-es választásokat követően új időszámítás vette kezdetét. A korábbi évek elvetélt társadalmi-gazdasági modernizációs kísérletei folytán bekövetkezett a „fülkeforradalom”, amely 2/3-os felhatalmazással elkezdte a NER kiépítését. A szakképzéspolitika és a gazdaság tekintetében ezek közül kiemelkedik a munkaalapú társadalom mint politikai termék és szlogenje, az egymillió új munkahely megteremtésének meghirdetése. Közimert, hogy a 2010-es választások megnyerése döntően ennek a fő üzenetnek volt köszönhető. Így kézenfekvő volt a gazdaság dinamizálásának és az egymillió munkahely megteremtésének összekapcsolása.
A kenyérkeresők számának 1 millió fővel történő emelése hátterében az állt, hogy az jelentősebb beruházás nélkül növelné a nemzeti jövedelmet, a befizetett adókat és a társadalmi fogyasztást. Nem beszélve az ország mentális állapotának javulásáról, hiszen erre az időszakra egyes társadalmi rétegekben generációk sora esett ki a munka világából. Összehasonlításként az akkor hasonló lélekszámú Csehországban közel 1 millióval több foglalkoztatott volt, tehát ennyivel több állampolgárt kellett hazánk szociális rendszerének ellátnia.
Ha a makroszámok oldaláról vizsgáljuk a dolgot, akkor 2010-2019 között a KSH szerint a GDP 30 százalékkal, a foglalkoztatottság pedig 20 százalékkal, 735 ezer fővel nőtt. Azonban ha a magyar „gazdasági csoda” mögé nézünk, akkor látnunk kell, hogy ebben a szteroidokkal felpumpált növekedésben meghatározó szerepe volt, hogy Magyarország az elmúlt 10 évben 40 milliárd eurós nagyságrendű támogatást kapott, amely éves átlagban a GDP 4 százalékával felérő tőkeinjekciónak felelt meg. A magyar unortodox modell mozgásterét jelentősen megnövelte a nemzeti valuta leértékelődése, amely 2010-2020 között az euró árfolyama esetében 80,5 százalékos, a dollár tekintetében pedig 63 százalékos különbséget mutatott. Ez egyben amortizálta a munkaerő értékét, olcsóbbá téve az exportot és a külföldi tőke hazai beruházásait. A leértékelések következtében azonban lehetetlenné vált a reális értékítélet kialakítása a tényleges versenyképességünkről.
A döntéshozók azt hangoztatták, hogy Magyarországot Közép-Európa termelési központjává, összeszerelő ipari centrumává kell fejleszteni, és a nemzeti jövedelemben az új értéket előállító termelő munka részarányát 25 százalékra kell növelni. Ezt azzal indokolták, hogy Magyarországon egy torz foglalkoztatási szerkezet jött létre, amelyben csak fél millió ember végez termelőmunkát, holott másfél millió ember termelőmunkájára lenne szükség. Dinamikáját tekintve ezek a változások felértek egy második iparosítással, Magyarország összeszerelő üzemmé válásával, amit erősített, hogy 2019-re a beruházás aránya elérte a GDP 29 százalékát. A hazai gazdaságfejlesztés magyar útjának másik jellemző vonása, hogy a kivitel több mint 80 százalékban határozza meg a GDP-t. Ennek az exportnak a szintén 80százalékos nagyságrendje az Unió országaiba megy, és a teljes export több mint 25 százaléka Németországba irányul.
A külföldi működő tőke bevonása elsősorban az autóipar, feldolgozóipar területén volt látványos, mivel észszerűnek tűnt, hogy olyan feldolgozóipari, összeszerelő üzemeket építsenek ki, amelyek extraprofit kilátásokkal kecsegtetettek. Ezzel a termelői és beszállítói értékláncokon és munkafázisokon keresztül a hozzáadott értéket tekintve értékcsökkenés következett be. Így a gazdaságban az iparosításra, az összeszerelő iparra, futószalagtermelésre, olcsó, leértékelt, betanított munkaerőre épülő zsákutcás, monokulturális gazdaságfejlesztési modell alkalmazásával próbáltak meg kitörni a csapdából.
A munkaalapú társadalom kialakításával összhangban azonban szükség volt egy ezzel kompatibilis új szakképzési rendszer kiépítésére is. Így született meg 2010 után a magyar szakképzés munkaalapú, lebutított, egyszerhasználatos, kékgalléros, összeszerelő szakmunkás duális modellje. Céljai között szerepelt az iskolaelhagyó, lemorzsolódó, inaktív és fiatal munkanélküli tömegek beterelése, bekényszerítése a szakképzés rendszerébe, mert a szakképzettség megszerzése 3-szor nagyobb esélyt kínált az elhelyezkedésre. Erre építve pedig kiemelt prioritás lett, hogy a fiatalok minél hamarabb kenyérkereső szakmunkásokká váljanak, ami szinkronban volt a szegény családok azon elvárásával, hogy kell a pénz.
A „kihullók” nagyságrendjét jellemzi, hogy 2010-ben a 128 ezer fő 19 éves 24 százalékának csak 8 osztályos vagy alacsonyabb iskolai végzettsége volt. Mindezek hatására az általános iskolából kikerülő fiatal korosztálynak a negyede funkcionális analfabétának volt tekinthető. A lemorzsolódók számát érzékelteti, hogy 2010-ben a szakiskolákba belépők létszáma 36 ezer fő volt, ugyanakkor a kilépőké csak 22 ezer fő, ami 39 százalékos különbséget mutat. A rendszer kontraproduktív jellegét mutatta, hogy 2009-ben szakiskolákban végzettek mindössze 30 százaléka tudott elhelyezkedni a saját szakmájában.
Mivel a társadalmi felzárkózást, integrációt nem az oktatáson keresztül kívánták megvalósítani, hanem a hátrányos helyzetű rétegek foglalkoztatásával, a munkába integráltság növelésével, ilyen módon a társadalmi felemelkedést segítő, esélykiegyenlítő megközelítés helyett a gazdasági-egzisztenciális munkakényszer alkalmazását, a mielőbbi munkába állást szorgalmazták. Éppen ezért született meg a döntés a 8 osztály utánra előrehozott, lebutított szakképzési modell bevezetésével párhuzamosan a tankötelezettségi korhatár 16 évre történő leszállításáról.
Ez rendpárti eszközökkel alkalmazta a vagy tanulsz, vagy dolgozol Taigetosz szabályrendszert, alkalmas lett a „pedagógiai elfekvőben, melegedőben” lévő tanulók kipaterolására. A társadalom fiataljainak egyharmadát kitevő, marginalizált réteg számára pedig meghirdették a szakképzettséget mindenáron, mindenkinek jelszót, míg az új munkahelyek megteremtése fő utánpótlási bázisának döntően a funkcionális analfabéta társadalmi rétegek beemelését tekintették. Ez a szisztéma a szakmához jutás idejét 1-2 évvel lecsökkentve jelentős forráskivonást is lehetővé tett.
Az egyszerhasználatos szakképzési modell víziójának hivatkozási alapja az volt, hogy mivel a 1998-2010 közötti időszak szakképzési modelljei kontraproduktív módon működtek, ezért az új szisztéma legitimációja megkérdőjelezhetetlen. A rendszer arra a hipotézisre épült, hogy a szakképzést közelebb kell vinni a gazdasághoz, mert a szakképzés célja nem más, mint a versenyképes munkavállaló kiképzése azért, hogy a végzést követően azonnal munkára bevethető állapotba kerüljön.
Ennek a szisztémának a szakmai-pedagógiai hipotézise pedig az volt, hogy a szakiskolába belépő fiatalokat az idejekorán megkezdett szakképzéssel és a megnövelt időkeretű munkára szocializálással nagyobb sikerrel lehet eljuttatni a szakképzettség megszerzéséhez. Ezeknek a zömében vidéki tanulóknak a legtöbb sikerélményt és motivációt a motorikus képességekre visszavezethető, a kéz intelligenciájára épülő, munkatevékenységbe ágyazott szakmatanulási megközelítés hozhatja.
A kisgimnáziumi tananyagként feldolgozott közismereti, illetve szakmai elméleti tantárgyakat pedig célszerűbb úgy tanítani, hogy azok minél sokoldalúbb tudástranszfert tegyenek lehetővé, ezáltal is megteremtve az elszigetelt tantárgyak ismerettartalmának összekapcsolási lehetőségét, középpontba helyezve a szakma elsajátításához szükséges gyakorlati kulcskompetenciák alkalmazhatóságát. Ezek a fiatalok nem akartak reggeltől estig az iskolapadban ülni, mert tanulási kudarcélményekkel többszörösen terheltek voltak, és emiatt célszerűbb nekik egy olyan alternatívát kínálni, amely egy munkával egybekötött, rapid szakmatanulási lehetőséget garantál.
A következő részben azonban látni fogjuk, hogy a klasszikus kapitalizmus kékgalléros szakmunkás modellje lényegében visszarepítette a magyar szakképzést a 2010-es állapotok válságjelenségeinek a szintjére, tovább rontva a gazdaság, az oktatás és a szakképzés nemzetközi versenyképességét.
Az előzményekről: Felnőtt az oktatás mostohagyereke, június 2.