Vannak olyan történelmi körülmények, amelyekben megismétlődnek az egymást követő generációknak az ideáktól a realitásig vezető szellemi útkeresései. Meg lehet-e őrizni a hitet egy emberibb világ eljövetelében? Meddig kell és lehet megalkudni céljaink elérése érdekében? Sinkó Ervin 1935-37 közötti moszkvai tapasztalatai alapján írott könyvében (Egy regény regénye) talán ma is a legszemléletesebben fogalmazta meg egy kommunista generáció vívódásait.
Ez a vers olvasható nála: "A strázsa: Állj, ki vagy? Barát vagy ellen? / Én: Minden ellenségtek ellensége. / A strázsa: Tehát barát? / Én: Igen, barát. Nem habozhatok, ha látom, kik az ellenségeid. / Igen, barát, s te tán nem kevesled, neked ez elég. / De én boldogtalan vagyok, hogy nem tudok, / Hogy nem lehet többé ujjongással felelnem. /Mert igen az igen – ó, de hányféle igen van!"
Ez a kettősség a XX. században egy egész generáció sorsának alapélménye volt. Vonzotta őket egy új világ teremtésének reménye és hite, de csalódtak, amikor szembekerültek azzal, hogy a világ „megforgatásának” vihara nemcsak az egykori elnyomókat, hanem az egyszerű emberek életét is magával sodorja. Azzal hitegették őket és önmagukat, hogy az áldozatok és a megpróbáltatások az átalakítás elkerülhetetlen velejárói, de rá kellett jönniük, hogy a megvalósult új rendszer újjáteremtette mindazt, ami ellen egykor harcba indultak.
A többség csalódottan visszahúzódott az élet mindennapjaiba, mások, akik nem ismerték, vagy nem is akarták tudni az igazságot, a mindenhonnan sugárzó propaganda tetszetős jelszavait elfogadva történelmi igazságtevésként fogadták el az új rendszert és éltek annak páratlan felemelkedési esélyeivel. Rájuk már nem emlékezünk, mert ahogyan a bogárseregek törekednek a tűz felé, majd elhamvadnak, úgy hullottak vissza az ismeretlenségbe. Csak kevesen vannak, akik emléke azért maradt fenn, mert önként vállalt mártíromságukkal a személyes emberi és politikai tisztesség példájává, a társadalmi fejlődés új alternatívájának hirdetőivé lettek.
Nagy Imre ezen kevesek közé tartozik. Sorsa hosszú ideig semmiben sem különbözött azokétól, akiket az első világháború után magához vonzott egy új világ reménye. Vöröskatonaként harcolt Oroszországban, majd különböző helyeken szolgálta a kiépülő szovjet rendszert. Amiben eltért az akkori magyar kommunistáktól, az a meggyőződése volt, hogy Magyarországon földosztással kell megteremteni a vidéki szegénység millióinak a megélhetését.
1
945-ben ezt valósíthatta meg. Ő lett a „földosztó miniszter”, ami népszerűvé tette. Amikor Rákosiék a szovjet mintát követve szövetkezetekbe akarták kényszeríteni a falvak népét, ő szembeszegült velük, de vereséget szenvedett, félreállították.
Sztálin halála után, 1953 júniusában Rákosiékkal együtt Moszkvába rendelték. A Szovjetunióban új politika kezdődött. Rákosit leváltották, mert – ahogyan Molotov megfogalmazta - „nem lehet örökké a szovjet szuronyokra támaszkodva kormányozni”.
Nagy Imrét tették meg miniszterelnökké. Hitt abban, hogy a szocialista rendszer megreformálható, emberivé, demokratikussá tehető. Ahogy megfogalmazta: ”a haza minden polgára élhessen törvényben biztosított jogaival”. Hadat üzent a hazugságnak, a képmutatásnak, a nép lebecsülésének. Reformjaival reményt kapott és új irányba indult el a nemzet.
A diktatúra szolgálói megértették, hogy minden kiváltságuk és szerzett javaik is veszélybe kerültek, ezért a legaljasabb eszközöket is felhasználva igyekeztek lejáratni a szovjet vezetők előtt, míg végül sikerrel jártak, és félreállították. A társadalomban erjedő elégedetlenséget azonban nem tudták lecsillapítani – 1956-ban az általános nemzeti ellenálláshoz, forradalomhoz vezetett.
Nagy Imre ezalatt lélekben is átformálódott. Megértette, hogy az országot lényegében a szovjet birodalom részeként kezelik, és azt is, hogy a pártdiktatúra a társadalom alapjait bontja le. A hatalomhoz mágnesként vonzódó karrieristák és a mindenre kaphatók kezében a korlátlan hatalom pusztulásba viszi a nemzetet. Bár kommunista meggyőződését nem adta fel, eljutott az önálló nemzeti politika szükségességének kimondásáig, és a nemzet megtisztulását tűzte ki céljául. A forradalom újra felemelte –de terveit az orosz beavatkozással bekövetkezett bukása meghiúsította.
Azt mondta a mai kormányzat egyik udvari történésze, hogy nem ő volt a forradalom irányítója – de csak részben van igaza. Az eseményeket ugyan valóban nem ő, hanem a világban és a Szovjetunióban történt változások alakították, de az azokra adott reagálásokban az ő szellemi hatása érvényesült. Útja a párttól a nemzet felé vezetett, mert megértette, hogy a hatalom közérdek nélkül csak ideig-óráig tartható fenn. Azt is mondják, hogy nem volt „igazi” államférfi, mert nem ismerte fel, hogy a magyar forradalom nem győzhetett – de ez nem így van. A forradalom megítélése fontos része volt a nemzetközi kommunista mozgalom belső ideológiai harcainak és a Szovjetunióban zajló utódlási küzdelmeknek. Végül az ellenforradalomnak minősítés hívei győztek, ezért személyében is bűnössé kellett tenni és bűnhődnie kellett.
Embernek maradni az embertelenségben. Ez vezette akkor is, amikor kegyelmet ajánlottak számára egy nyilvános megtérés ellenében, amit elutasított, vállalva a halált. Nem tehetett mást, hiszen a kegyelemért egész életét kellett volna megtagadnia, amiben a lelke halt volna meg. Mártíromságával lelki katarzist váltott ki abban a kommunista generációban, amelyik tragédiája, hogy hitt pártja küldetésében, ezért elfogadójává és részesévé vált a diktatúra törvénytelenségeinek.
Történelmi szerepe van abban, hogy sorsával is bizonyította: a diktatúra nem lehet egy magasabb rendű társadalom alapja. Ez a felismerés halála után az egész kommunista mozgalomban elterjedt és a mozgalom egészét átformálta. Ma is ez Nagy Imre életének és halálának mának szóló legfontosabb erkölcsi üzenete.