„Ha valaki 1917. november 6-án történetesen kokaint szippantott a kihalt és embertelen pétervári bulvárokon, tudta jól, hogy az ember korántsem a természet ura.” Mondják, mennyire fontos egy elbeszélés, egy regény első mondata, nos, Viktor Pelevintől ez volt az első mondat, amit valaha olvastam. Azóta is az egyik legkedvesebb első mondatom.
A Kristályvilág című elbeszéléskötet (József Attila Kör, Budapest, 2002) címadó novellájának első mondata. Két orosz lovas hadapród, Jurij és Nyikoláj azon a bizonyos őszi éjszakán őrjáratot tart a szentpétervári Spalernaja utcán. Prihodov kapitány parancsát teljesítik: „Nem lehet engedni egyetlen kurva civilt sem, hogy a Spalernaján eljusson a Szmolnijba. (…) Világos? Ezt pontosan hogy értsük, kapitány úr, mit parancsol? – kérdezte Jurij. Ahogy akarja Popovics hadapród, ahogy akarja.”
A történet kezdetén Jurij az őrjárat során már ötödször szippant a gyöngyház szelencéjéből, de még egyetlen egyszer sem kínálta meg Nyikolájt. Jurij amúgy is egy érdekes fickó, valami Spengler nevű németről tart zavaros beszámolót, akinek még meg nem jelent művének első fejezeteit kéziratban olvasta, de szóba kerül Strindberg és Nietzsche is. Bár a Spalernaja utca teljesen kihalt, néha különös alakok kerülnek eléjük. Jurij pedig arról faggatja Nyikolájt, hogy mi a küldetése. Szerinte ugyanis „mindenkinek van küldetése”, de „az ember legtöbbször nem is sejti, hogy mi a küldetése, és nem ismeri fel a pillanatot, amikor megcselekszi azt, amiért a Földre küldetett”. De azért vannak rá módszerek, hogy kiderítse, teszi hozzá Jurij: „Hát Svájcban él doktor Steiner…”
Folytatják az őrjáratot, nem tudják miért igyekszik mindenki a Szmolnijba: „Biztos a bolsevikokhoz mennek, azoknál lehet szeszt és kokaint venni. Egészen olcsón.” Összefutnak egy másik őrjárattal, ekkor gazdát cserél egy kis csomag, hőseink pedig 2 centigramm efedrint szúrnak be maguknak. Egy proletár, akivel ezután találkoznak, azt állítja, limonádét visz az őrségnek: „a Karl Liebknecht és fiai cég szolgálatában állok, és szerződésünk van, hogy limonádéval lássuk el az összes pétervári őrhelyet és kihelyezett őrséget. (…) Ne tessék izgulni, hadapród urak! Egész Oroszország ezt fogja inni!”
De vissza Rudolf Steinerre, akinek Jurij Svájcban látogatta az előadásait és aki felfigyelt Jurijra. „(…) egyszer csak odajön hozzám és ezt mondja: »Beszélnünk kell, fiatalember.« (…) És furcsa dolgokról kezdett magyarázni. Az Apokalipszisről beszélt, a láthatatlan világról, és így tovább. Aztán azt mondta, hogy megkülönböztető jelet viselek, és hatalmas történelmi szerepet kell játszanom. Hogy bármivel is foglalkoznék, szellemi értelemben bizonyosfajta őrségben állok, és a világot védem a régi démontól, akivel valamikor már harcoltam. – Aztán mikor volt rá érkezésed? – kérdezte Nyikoláj. – Az elmúlt megtestesüléseimben. Ő – mármint doktor Steiner, és nem a démon – azt mondta, hogy csak én lennék képes megállítani a démont, de nem tudni, hogy képes vagyok-e. (…) – És te hiszel ebben az egészben? – Az ördög tudja.”