Vajon ereszkedjen-e féltérdre a magyar labdarúgó válogatott, mint ahogy ezt sok más csapat is megteszi, vagy tartsa távol magát a politizálástól? A kérdésben az MLSZ egyértelműen állást foglalt, amikor kijelentette: a mi focistáink évek óta részesei a „Gyűlölet nem pálya” akciónak, amellyel a rasszizmussal szembeni kampányt erősítik, viszont a BLM mozgalom nyomán kialakult helyzetet nem követik. A FIFA és az UEFA is tiltja a politika megjelenését a stadionokban, és a magyar szövetség ezt tekinti irányadónak. Amiből ugye az is következik, hogy a Black Lives Matter a magyar szövetség vagy a magyar kormány szerint tisztán politikai szerveződés, tehát semmi keresnivalója az általuk indított mozgalomnak a futballpályákon.
Hogy ebben a kérdésben a magyarországi labdarúgó Eb meccsei kapcsán tényleg az MLSZ döntött volna, azt többen erősen vitatják. Főként azért, mert az amúgy 2013-ban létrejött polgárjogi mozgalom 2020 májusa után erősödött fel, amikor is egy amerikai rendőr rátérdelt a színesbőrű George Floydra, és addig nyomta a nyakát, amíg meg nem fulladt. Innen a térdelés és innen a tiltakozás. Amit egyre több sportoló tart magára nézve kötelezőnek, mert ezt a gesztust sokkal hatásosabbnak és eredményesebbnek tartják, mint a mezre írt vagy plakátra festett rasszizmus elleni tiltakozást.
Ezt követte kedden este a Budapesten pályára lépő ír válogatott is, szemben a magyar csapattal, amely állva maradt. A különbség túlságosan látványosra sikeredett, de még égbekiáltóbbá vált, amikor a tízezres közönség kifütyülte az íreket. Sajnos a magyar csapat vezetőiben nem született meg az a gondolat, amely ezt az elfogadhatatlan reakciót visszaverte volna, vagyis az, hogy ekkor le kellett volna térdepeltetni a mi válogatottjainkat is. De miért is született volna meg, ha egyszer kifejezetten tiltották nekik? Hogy helyes-e különben egy ilyen kérdésben a nemzetközi szövetség direktíváihoz ragaszkodni, arról nyilván lehet vitatkozni. Mint ahogy azon is, hogy helyes-e a NOB döntése, amely szintén tiltja az olimpián az ilyesfajta látványos tiltakozásokat.
Én magam azt hiszem, hogy az élet felül fogja írni ezt a hozzáállást: éppen a sokak által nézett, követett sportesemények azok, amelyek megtaníthatják az embereket arra, hogy a rasszista elemeket mindenhonnan ki kell szorítani. Ez messze nem politikai meggyőződés kérdése, a humánum kötelező megjelenése.
És hogy mennyire nagy szükség lenne rá, azt épp a keddi barátságos meccs igazolja vissza számunkra. Vagyis a magyar szurkolók viselkedése. Nem gondolnám, hogy csupa rasszista gyűlt össze a lelátókon, azt viszont igen, hogy kevés olyan ember, aki gátat akart volna vetni a méltatlan füttykoncertnek. Márpedig ez mindaddig így is marad, amíg a magyar kormány meglehetős kétlelkűséggel viszonyul az ilyen jelenségekhez - tehát nem a bátorság hiányzik belőle, hogy szembe menjen a világszövetség rossz intézkedéseivel, hanem a meggyőződés, hogy ezt kell tennie.